Dr. Munk Artúr szabadkai orvos és író pontosan 136 évvel ezelőtt, 1886 május 25-én született Szabadkán. A Családi Kör hetilapunkban sorozatot közöltünk Köszönöm addig is… Egy orvos életregénye című könyvéből, amiben arról ír, hogyan mentették az elsüllyedt Titanic utasait, hiszen ő éppen akkor a Carpathia hajóorvosa volt, amely elsőként sietett a Titanic segítségére. Következzenek most Munk Artúr szavai arról, mi is történt 110 évvel ezelőtt.

A Carpathia és a Titanic

Az Ultonia New Yorkból brazíliai vizekre hajózott különleges rendeltetéssel. Utasítás szerint a Carpathia megérkezéséig a Mauretaniára költöztem át. Az óriási luxushajó a Lusitania testvérhajója volt.

Mindössze tíz napom maradt a Carpathia érkezéséig. Újból bebarangoltam New York jól ismert szabályos utcáit. Színházakba, moziba látogattam el, amiből úgyszólván minden utcasarkon volt egy. Megnéztem néhány múzeumot, újból megbámultam a világhírű Brooklyn-hidat, a mutatványos ligetet Coney Islandon, a híres éjszakai fényreklámokat a Broadway felhőkarcolóin. Mondanom sem kell, hogy a reklámok között a Wright-féle rágógumi vezetett. Amerikában mindenki rágta a gumit, az utcagyerekektől kezdve az elnökig fölfelé. A szenátus tagjai ülés alatt rágták a gumit, és csak akkor szedték ki a szájukból, amikor felszólalásra került sor. A new-yorki lapok: a Times, Herald és a többi, nagy lelkesedéssel írtak akkoriban Rooseweltről. Washington és Lincoln óta nem töltött be idáig egy államférfi sem akkora szerepet, mint Rough River Roosewelt. Ő irányította az U.S.A. külpolitikáját. A nagyszerű politikus, mihelyt bekerült a Fehér Házba, elkeseredett harcot folytatott a népet kiszipolyozó trösztök ellen, amelyek szerinte a régi rablóvárak modern változatai. Jóllehet a nép és a sajtó Roosewelt mellett volt, a dollár-tröszt győzött, a zseniális Roosewelt vereséget szenvedett. Utóda, Taft hirdette ugyan a trösztök elleni háborút, de a kulisszák mögött kiegyezett velük…

A Carpathia menetrendszerű pontossággal kötött ki a New York-i kikötőben. Ezer újabb magyar kivándorlót hozott az ígéret földjére. Parancsnoka, Rostron kapitány, a Cunard Line társaság legjobb tisztjei közé tartozott. Középtermetű, izmos, szikár negyvenes férfi volt. Apró, mélyenülő, csillogó szeme örökösen figyelt. Mozgékony, fáradhatatlan, józan ember, nem sokat beszélt, de amit mondott, annak súlya volt.

A hajóval érkezett meg a Carpathia magyar orvosa, Lengyel Árpád is, akinek ez volt az első útja. Lengyel doktor évtársam volt, a Rókus-kórházban dolgozott, jól beszélt angolul. Megismerkedtem a hajó állandó orvosaival is. Doktor Frank Mac Gee volt az angol orvos, az olasz orvos neve: Vittorio Risicatto. Mindketten jóval idősebbek voltak nálamnál. A hajó tisztjei közt találtam a fiatal, magyar származású Ráth Istvánt. Már az első napokban megállapítottam, hogy a Carpathia legénysége és tisztikara különb, mint az eddig ismert hajók személyzete. A fegyelmezett legénység valósággal rajongott parancsnokáért, aki erre a népszerűségre rá is szolgált.

Ezerkiláncszáztizenkettő április tizennegyedikén reggel szedte fel horgonyát a Carpathia és teljes gőzzel indult el Gibraltár felé.

A visszautazás kellemesnek ígérkezett. Már csak azért is kellemes, mert az ember kikerül New-York bábeli zűrzavarából és megnyugtatva fogadja az óceán csendje.

Fedélközi utasunk kevés volt. Olasz kőfaragó- és építőmunkások utaztak vissza hazájukba. A magyar visszavándorlók legnagyobb része rokkant volt, főként gyógyíthatatlan betegségük miatt utasították ki őket az amerikai hatóságok. Az első- és másodosztályon ezúttal is nagyrészt Olaszországba tartó turistákat, zarándokokat vitt a hajó.

Ragyogó tavaszi napsütés, enyhe áprilisi légáramlat. Valóságos kéjutazás az angolok költségén. Unatkozni nem lehet az óceánjárón: a nyílt, végtelen óceán ezernyi változatos szórakozást nyújt. A kevés orvosi munkát Lengyel doktor végezte el. Megállapodás szerint Rijékán leváltom őt, és még egy utat teszek Amerikába.

Megbarátkoztam a hajó főmérnökével is, aki gyakran vitt le a gépházba és magyarázta a gépek működését. A hajó mélyén elnéztem a feketearcú fűtők emberfeletti munkáját, szívesen segítettem nekik, hiszen erőmből, időmből tellett. Sokszor gyönyörködtem az angol gépészek szakavatott, nyugodt, egyenletes munkájában.

Az első nap délutánján fedélzeti golf-játékkal szórakoztunk, este a hajó tisztikara az osztrák „Laura” hajó tisztjei ellen távíró útján sakkmérkőzést bonyolított le. A Laura, az osztrák Lloyd-hajó kétezer mérföldre volt tőlünk. A drótnélküli távíró útján lejátszott sakkmérkőzést a Carpathia személyzete szerencsésen – elvesztette. Az elvesztett mérkőzés után a Carpathia távíró-tisztje külön mérkőzésre hívta ki a Laura szikratávírdászát.

Az elvesztett sakkverseny után fölmentem a parancsnoki hídra. Megnéztem az órát, pont tizenegy óra volt. Nagy meglepetésemre magát Rostron kapitányt találtam a hídon. Tudtam, hogy Rostron józan ébersége szoros összefüggésben áll az úszó jéghegyekkel, amikről távírótisztünk a nap folyamán jelentéseket kapott. 

Eddigi utaimon még nem láttam úszó jéghegyet. Veszedelmes úszó torlaszok ezek, amiknek csak elenyésző kis része látszik ki a tengerből. A ködös áprilisi hónapokban külön veszélyt jelentenek az úszó jéghegyek.

Enyhe köd ült az óceánon. Mint valami szürke lepel borította a csendes vizet. Hajónk sárgafényű reflektorokkal világított előre és állandóan tülkölt. Alvásról szó sem lehetett.

Éjfélkor feküdtem le, egy órakor még olvastam. Úgy látszik a könyv altatott el, a villany égve maradt.

Hajnali két órakor a steward kopogott az ajtómon:

– Alarm! Alarm!… Mindenki a fedélzetre! – Magamra kapkodtam ruháimat és fázósan rohantam fel. Fogaim vacogtak az izgalomtól. Az utasok közül többen mentőövvel jelentek meg a fedélzeten… Távíró-tisztünk S.O.S. jeleket fogott fel a Titanicról, a White Star Line új luxushajójáról.

A Carpathia irányt változtatott: kelet helyett északra fordult.

Rostron kapitány vezényelt a parancsnoki hídon. Sárga sugarak kémlelték a sötét, ködös vizet. Nagy élénkség volt a fedélzeten, a matrózok a mentőcsónakok körül foglalatoskodtak.

A Titanicról csak annyit tudtam, hogy az ötvenötezer tonnás hajókolosszus az angol hajóipar legújabb büszkesége és hogy ez volt első óceáni útja. 

Kilencszáztizenkettő április tizenöt hajnala.

Lassan virradt. Enyhe északi szél bodrozta az óceán végtelen vizét. A nyirkos köd lassan foszlott szét, olyan volt, mint egy óriási rongyos, szennyes lepedő. A horizonton nem mutatkozott hajó. Kéményfüstnek nyoma sem volt. A látóhatár lassan kitisztult. 

Öt óra körül a távcsővel felszerelt első tiszt csónakokat fedezett fel a horizonton.

A hajótöröttek voltak. De hol van az óriási hajókolosszus, a Titanic?

Teljes gőzzel dolgoztak a gépek, a hajó felfokozott sebességgel haladt abban az irányban, amelyben a kis, szétszórt, mozdulatlannak látszó pontocskák úsztak a vízen. Hat óra volt, amikor hajónk megközelítette az első három mentőcsónakot. 

A Titanic eltűnt.

Mély megdöbbenéssel állapítottuk meg, hogy a mentőcsónakok félig üresen közeledtek felénk. Nők és gyermekek, parafával bélelt mentőruhákban, összebújva ültek a padokon, fázósan, kimerülten. Fejükön, hátukon tarka kendő, takarók. Minden csónakban két-két matróz ült evezőkkel. A hajó egyik oldalán csigák és kötelek segítségével húztuk fel a mentőcsónakokat, a másik oldalon leeresztették a vízre a hajó lépcsőzetét és itt vették fel a hajótörötteket. 

Csakhamar megtelt a Carpathia fedélzete didergő, síró asszonyokkal és gyermekekkel. A legnagyobb részük munkásasszonynak látszott, de köztük estélyiruhás nők is fagyoskodtak könnyű kendőkben, sálakban. Az asszonyok összebújtak, remegtek és egymást átölelve sírtak. Siratták elvesztett hozzátartozóikat, akiktől még elbúcsúzni sem volt idejük. A kimerült hajótörötteket beterelték az éttermekbe, forró teával és meleg takarókkal látták el őket. Számuk közben egyre szaporodott: már ötszázan voltak. Rostron kapitány tovább kutatta a tengert, már magasan állott a nap, amikor az utolsó csónak utasait is fölvették a fedélzetre.

Akkor már tudtuk: a Titanic elveszett. A hajótöröttek még reménykedtek. Ideig-óráig sikerült eltitkolni előttük a szomorú valóságot.

Orvosi munka csak annyi volt, hogy segítettünk a hajótöröttek ellátása körül. Segítettünk a pincéreknek, a stewardoknak, akiknek a mentési munkálatok körül oroszlánrészük volt. Összeolvastuk a megmentetteket: pontosan hétszázöt hajótöröttet vett fel a Carpathia. A megmenekült matrózok szerint a Titanicon kétezerkétszáz személy utazott, beleértve a személyzetet is. Másfélezer ember lelte halálát a hullámsírban.

Lassanként fény derült az igazságra, a katasztrófa igazi okára.

A White Star Line hajóstársaság igazgatója is a csodahajón utazott, és azt az utasítást hozta magával, hogy a Titanicnak első útja alkalmával rekordot kell döntenie. Meg kell szerezni a társaság számára az óceán kékszalagját. A vándordíj a rivális Cunard birtokában volt, a Luisiana árbocán lengett.

Bál volt a Titanicon, búcsúbál, amelyen a kapitány és a tisztikar is résztvett. Az ünnepi táncmulatság természetesen az elsőosztály helyiségeiben zajlott le, ahová erre az első útra csak kiváltságos, befolyásos emberek juthattak be: művészek, politikusok, milliomosok. A Titanic megmenekült matrózai elmondották, hogy a megfigyelő őr idejében jelentést tett a veszélyről, a jéghegyek közelségéről, de a hajó kapitánya és a társaság igazgatója kiadta a parancsot: végsőkig kell fokozni a sebességet. Közben leszállt a köd, szólt a zene, állt a bál, folyt a pezsgő. Különösen a hajó kapitánya volt elemében. Siker esetén nagy díjat helyeztek neki kilátásba.

Ötszáz tengeri mérföldnyire a cél előtt megtörtént a katasztrófa. A teljes sebességgel haladó luxushajó, a technika csodája, az angol hajóépítés remeke jéghegybe ütközött. A hajó orra kettévált és a hajó azonnal süllyedni kezdett. Pár perc multán a gépház robbanása rázkódtatta meg a levegőt. Húsz mentőcsónak volt a fedélzet peremén elhelyezve, de a nagy pánikban nem használták ki valamennyit és a leeresztett csónakokban még legalább háromszáz ember számára lett volna férőhely. A mentőcsónakok közül háromnak még az evezői is hiányoztak. A legtöbb megmentett nő szegény munkásasszony volt. Az elsőosztályú utasok között két amerikai milliomosnő is utazott: Mrs Astor és Connetes of Rothes. Astor, a híres new-yorki pénzember elpusztult.

Így esett másfélezer ember a könnyelműség és dicsvágy áldozatául. A jeges hullámsírban lelte halálát a Titanic kapitánya is, a társaság igazgatója, néhány művész, gazdag ember, pár száz angol munkás és a hajó csaknem egész személyzete.

A Carpathia másfélnap késéssel fordult vissza New Yorkba a hajótöröttekkel.

Óriási, izgatott tömeg várta a dokkok körül a Carpathiat, de az ünneplés elmaradt, elrontotta a parton álló hozzátartozók jajveszékelése.

Rostron kapitány a hivatalos jelentés leadása után újból kiadta a parancsot az indulásra.