Sokan nosztalgiával emlékezünk a városra, még ha most is, minden nap a köveit koptatjuk. Sokan ambivalens érzésekkel tudunk csak róla beszélni. Szeretjük, s talán dühösek vagyunk rá és egy kicsit magunkra is. Csak hát az a bizonyos torony. A városházáé. Az égett bele a szívünkbe, a retinánkba, amit, ha meglátunk, vagy éppen nem látunk, valahogy mégsem ugyanolyan jó minden. Szabadkáról kérdeztünk szabadkaiakat, útközben azzá váltakat vagy időközben külföldre távozókat. Boldog születésnapot, Szabadka!

„Mi nem város vagyunk, csak sokan élünk itt“

Viktorija Simon Vuletić antropológus

– Meg kell vallanom, soha sem voltam egy nagy lokálpatrióta. Mindig úgy véltem, hogy a túlfűtött lokálpatriotizmus megakadályoz bennünket abban, hogy kritikusak lehessünk saját gyengeségeinkkel kapcsolatban. Annak ellenére, hogy nem szabadkai születésű vagyok, ez egyértelműen az én városom, amelynek nyelvi és etnikai összetettségét, mentalitásbeli különbözőségeit és soha be nem fejezett urbanizációját nehéz megérteni. Gyermekkoromból a sok iparosra, mesteremberre emlékszem, akik megvarrták az elhasznált táskáinkat, cserélték a cibzárainkat, javították a karóráinkat és foltozták a cipőink sarkát. Emlékszem édesanyám kedvenc fodrászszalonjára a Borovo utcájában, ahonnan a nők B52-es, keményen lakkozott frizurákkal sétáltak ki. A kamaszéveink a korcsolyapályán, a majomplacon és diszkókban teltek, nekem személyesen pedig Mirkó bácsinál, a könyvesboltban, ahol hitelre vettem a kiadványokat. Annak ellenére, hogy minden nyáron tengerre is mentünk, a meleg hónapok nagy részét Palicson töltöttük, ahová a nyitott villamossal utaztunk, egészen a Férfi strandig. 

A városi élet és a városhoz tartozás édesanyám számára, aki belgrádi volt, fontosabb volt az etnikai eredetnél. A többnyelvűséget a természet törvényeként éltük meg, azt pedig, hogy egyik nyelvről a másikra váltunk, akár mondat közben is, teljesen normálisnak tartottuk.

Mint minden fiatal, aki azt hiszi, hogy kinőtte a teret, ahol él, nagyvárosokba mentünk továbbtanulni. A tapasztalatot pedig, amelyet ott szereztünk, szabadkai realitássá szerettük volna váltani, hogy ne legyünk többé „Európa legnagyobb faluja“, hogy a művészeten keresztül hozzunk el változást. Városunk azonban, amely mély depressziójából nem ébredt fel, nem igazán figyelt az ambícióinkra. Szabadka mégis megmutatta egy szebbik arcát, amikor 1990-ben az elnökválasztáson csak ebben a városban nyert dr. Ivan Đurić Slobodan Miloševićtyel szemben. Ezt a politikai fiaskót talán soha sem bocsátották meg a városnak.

Az új, háború utáni valóság egyrészről lehetővé tette a kisebbségek számára, hogy megfogalmazzák a kulturális prioritásaikat, új intézményeket hozzanak létre, de egyben a kulturális elszigeteltségükön is dolgozzanak közben, és szétforgácsolják azt a városi miliőt, amit „szabadkaiasságnak” hívtunk, s amelybe sokféle ember beletartozott, akárhonnan érkezett is. És sokan jöttek, sok boldogtalan, traumákkal teli ember, akikben nem volt vágy arra, hogy tőlünk tanuljanak. Viszont, ahogyan az lenni szokott, gyorsan beleszerettek ezek a gyengéd lelkek a városunkba, így az én boszniai származású barátnőim sokszor tüzesebb szabadkainak számítanak, mint a sorsukba beletörődött őslakosok. Ezt az elkeseredettséget érezzük mi, idősebb szabadkaiak, amíg soroljuk a veszteségeinket: az elköltözött barátaink, a tó, a villamos, a tönkretett gyárak miatt. A város kultúrpolitikája miatt, amire rá sem ismerünk most már. Ahogyan azt egy történész barátom írta: „Mi nem város vagyunk, csak sokan élünk itt.“ Párhuzamos valóságainkat éljük, már nem fordítjuk egymás műveit, már nem érdekel bennünket a másik eredménye. Mindennek ellenére valami majd meghatározza ezt az időszakot is, és egy cérnán függve majd kikerül a múzeumokba, ahogyan az annak idején a Bosch+Bosch avangárd csoporttal történt. Az idő hoz majd ítéletet erről, de rólunk is, ha elfogadjuk, hogy a kultúrát és művészetet a „csókos asszony lovagjai“ képviseljék.

„Csipkerózsika álmát alussza a város”

Gyulai Zsolt civil aktivista 

– Amikor a szülővárosomra gondolok, szomorúságot érzek. Szabadka egy nagyon jó adottságokkal és szép múlttal rendelkező város, de a lehetőségeit – legyen az az épített kulturális örökség vagy akár a multikulturalizmus – képtelenek vagyunk jól kihasználni. A városban élő nemzetek – és egyáltalán a  szabadkai lakosság – nagyon keveset kommunikálnak a város jövőjéről. Három évtized múlt el vízió és kreativitás nélkül. Nincs együttműködés a nemzeti közösségek között, és más városokkal sem. Ha nem lett volna az a 19–20. század fordulóján történt dinamikus fejlődés, illetve a ’70-es, ’80-as évek progresszivitása, Szabadkát ma nem nevezhetnénk városnak. Mintha Csipkerózsika álmát aludná. Szabadka akkor indulhat fejlődésnek, ha azt az adottságát, ahogyan megörököltük a városmagot, és amit ma ékszerdoboznak tekintünk, minőséggel tudjuk megtölteni. Nem a soha be nem fejezett új projektekbe kell belekezdeni – lásd, a Népszínház rekonstrukcióját vagy az Aquapark kiépítését –, hanem a meglévő épületeket kell korszerűsíteni, és minőségi tartalommal megtölteni. Ha a politika hozzáállása nem változik meg gyökeresen a város fejlesztéséhez és a lakossággal való kommunikációjában, akkor nem sok reményt látok arra, hogy ebből a szunnyadó állapotból Szabadka bármikor is felébredhet. Mindennek ellenére itt élek, és nem is tervezem elhagyni Szabadkát, mert szorosan kötődöm a városközponthoz. Ismerem az egyes épületek történetét, és szeretem azt a városképet, amit még megőriztünk belőle. Szabadka születésnapjára azt tudom kívánni, hogy mi, szabadkaiak végre leüljünk beszélgetni a városunk jövőjéről, és legyen egy olyan fiatalos, progresszívebb vezető, aki olyanok véleményére is hajlandó adni, akik – az eddigi gyakorlattal szemben – nem a politikusoknak vagy a befektetőknek kedveznek, hanem egy, a meglévő értékeinen alapuló, fenntartható jövőképet vízionálnak a városunknak.

 

 „Vén Szabadka, áldalak“

Dévavári Beszédes Valéria néprajzkutató

– Felemás érzéseim vannak, mint minden embernek. Ami nagyon fontos az ember számára, az időnként taszítja, máskor meg el nem tudja képzelni az életét nélküle. Szabadka a hű fiait nem szokta megbecsülni, amikor élnek. Aztán, amikor elmennek, kicsit emlékezünk, végül elfelejtjük őket. Szabadkának az a szerencséje, hogy mindig vannak olyan emberek, akik kikaparják a gesztenyét, és nem hagyják, hogy végérvényesen a feledésbe merüljön ennek a városnak a lényege. Azért jó szabadkainak lenni, mert mindig van egy nemzedék, amely folyamatosan törődik ennek a városnak a történetével. Viszont, ha a múltba merülünk, abból nem sok haszna van a városnak, jó lenne, ha egy kicsit a fejlődéssel is törődnének. Az értelmiség viszont nem ezzel akar foglalkozni, a város értékeit akarja számontartani. Én is ezek közé tartozom, a fél életemet erre tettem fel. Amilyen lehetőségei voltak a városnak, azért mindig döcög, fejlődik, nem áll meg, vannak olyan korszakok, amelyekre nagyon büszkék lehetünk. A hetvenes években például, de most is próbál helytállni. Sokan elmennek, de öregségükre sokan visszatérnek, ám nem ők viszik előre. Negyven évet benn töltöttem a városban, most már Palicson élek. A Korzóra, ahol laktam, mondta Csáth Géza, hogy a legszebb szabadkai hely. A Korzóra a mai napig szívesen megyek. Azt szokták mondani, hogy ha egy szabadkai nem látja a városháza tornyát, akkor honvágya van. Én ezt úgy küzdöm le, hogy most egy másik tornyot látok, ha kinézek az ablakon. A torony iránti éhségem megmaradt. Azt gondolom viszont, hogy alapjában véve jó szabadkainak lenni. Ha szép nevű városban lakik az ember, arra szívesen emlékszik vissza. Szabadka pedig Szűz Mária városa is. Amikor felszabadult a török hódoltság után, egy időben Szent Máriának hívták, Szabadka címerében is megtalálható. S, ha már az ő kegyeiben élünk, talán csak megmaradunk. Alapjában véve csapongóak, de jóravaló emberek lakják a várost. 

„A legfontosabb helyszín“

Ricz Géza képzőművész

– Szabadka a szülővárosom, s így, habár nem élek itt, mégis az életem legfontosabb helyszíne. A meghatározó gyerekkori és fiatalkori emlékeim 

ide kötnek. Ezért is játszik fontos szerepet nemcsak a magánéletben, hanem a művészetemben is. Számos kollázsomon, festményemen jelennek meg szabadkai helyszínek, személyek vagy kapcsolódnak valamilyen módon a város történelmi múltjához. Számomra Szabadka igazi hangulata a tavasztól kora őszig tartó nyári időszakban mutatkozik meg. Mikor az emberek kimozdulnak az utcára, megtelik a város és környéke rendezvényekkel, élettel. Szabadidőmet, szabadságomat mindig igyekszem úgy alakítani, hogy mikor hazalátogatok, minél több eseményt bele tudjak sűríteni az itthon eltöltött időbe, legyen az kiállítás, koncert, fesztivál vagy családi rendezvény. Nagyon fontos számomra, hogy mikor itthon vagyok, minél több időt töltsek a városban. Összefussak rég nem látott ismerősökkel, vagy egyszerűen csak elkalandozzak a belváros kis utcáiban, leüljek félreeső tereken, és magamba szívjam a város egyedi hangulatát, amiben páratlan módon keveredik a poros vajdasági légkör a szecesszió monumentális épületéivel és a balkán illataival.