Mintegy tűkön ülve vártam már a napot, amikor megérkezik hozzánk a számlálóbiztos. A tizenegy évvel ezelőtti eljárásra szinte egyáltalán nem emlékszem, a mostani körül pedig akkora por keveredett állítólagos oda nem illő kérdések miatt, hogy izgatottan vártam, vajon felteszi-e a kérdéseket, amelyekre mások kategorikusan kijelentették, nem fognak válaszolni.

Már este hét óra is elmúlt, amikor kopogtak. A fiatalember határozottan bemutatkozott, én pedig beengedtem, vízzel kínáltam. Semmilyen mellébeszélés nem volt, azonnal kinyitotta a laptopját és már kezdődött is a procedúra.

Annyira gyorsan haladtunk, hogy szinte olyan érzésem volt, hogy a rendszerben már tulajdonképpen benne is vagyok, a fiatalember csak ellenőrzi, valóban én vagyok-e az. A nevem, szülőm neve, születési dátumom mellett természetesen kíváncsi volt arra, hogy milyen iskolát végeztem, továbbá, hogy milyen nemzetiségű vagyok és a vallási meggyőződéseim is érdekelték. A munka kapcsán csak annyi volt a kérdés dolgozom-e, s ha igen, hol, illetve oda milyen eszközzel utazom el minden nap.

A gyermekek kapcsán annyit kérdezett járnak-e iskolába, óvodába, s ha igen, melyikbe, illetve mikor születtek, mi a nemzetiségük és vallásuk.

Azt csak elmormogta, vagyis csendben megállapította magában, hogy jól látok és hallok – mert erre vonatkozó kérdés is van, de nem tette fel, csak kitöltötte, mintegy a kommunikációnk alapján megállapítva, hogy minden rendben van velem.

A lakhatási körülményeket érintő kérdéseket sem komplikáltuk túl: kíváncsi volt miből épült a ház, amiben lakunk és mikor, mióta élünk ott, ott nőttem-e fel, a férjem hol élt és hol élt az édesanyja, amikor ő megszületett (ez érdekes kérdés, de ő sem tudta megmondani, hogy erre miért van szükség). Hány szobánk van, van-e városi víz, szennyvízcsatorna és mivel fűtünk. Több alkalommal szóba került, hogy migráltunk-e, akár külföldre, akár országon vagy városon belül. Ezekre a kérdésekre is őszintén válaszoltam, ahogyan a külföldi (esetemben magyar) állampolgárságot illető kérdésre is.

Amikor tulajdonképpen befejeztük, megállapította, hogy nem foglalkozunk földműveléssel, majd amikor mondtam, hogy vannak tyúkjaink, szinte kinevetett, miszerint ötvennél több van-e, mert ha nem, akkor az őket nem érdekli.

Az egész történet nem tartott tovább tizenöt percnél. A fiatalember megköszönte és távozott.

Nekem viszont hiányérzetem maradt, mégpedig azért, mert úgy érzem, hogy ez a határozott fiatalember más családoknál, akik esetleg bizonytalanok, nem tudnak minden kérdést értelmezni, esetleg megválaszolja majd azokat helyettük. Megállapít, kitölt, klikkel, anélkül, hogy észrevennénk. Emiatt pedig felmerül bennem a kérdés, vajon mennyire lesz hiteles a végeredmény, s valóban tudni fogjuk-e hányan vagyunk és milyen kondícióban, milyen körülmények között élünk? Egyáltalán nem vagyok ebben biztos.