Aki azt a kérdést teszi fel, amit a néző is szeretne Bágyi Ribár Renáta kapta a Vajdasági Újságírók Független Egyesülete éves díját – „Negyven éve magyarul tájékoztatom az embereket. Ha ez nem elég magyar szellemiségű, akkor nem tudom, hogy mi az”

Háromgyermekes édesanya, egyszeres nagymama. Szereti a virágokat, a szépirodalmat, a jó sorozatokat, és kézimunkával is szívesen tölti a szabadidejét. Bágyi Ribár Renáta negyven éve a Vajdasági Rádió és Televízió munkatársa. Újságíró, akihez a politikusok is felkészülve érkeznek, mert tudják, hogy mer kérdezni. A Vajdasági Újságírók Független Egyesülete nemzeti közösségek nyelvén tudósító legjobb újságírónak éves díját ő kapta, éppen akkor, amikor politikai támadás célpontja lett azért, mert olyan kérdéseket tett fel, amilyeneket egyesek szerint nem kellett volna.

Amikor beírta a francia szakot, akkor már volt olyan elképzelése, hogy majd újságíró lesz egész életében?

– Nem mondhatom, hogy volt ilyen elképzelésem. Érdekes momentum viszont, hogy amikor az érettségi találkozón erről beszéltünk, egyszer eszembe jutott, hogy valamikor a gimnázium végén megkérdezték a tanárok, hogy ki mi szeretne lenni, és beírták a naplóba, amit mondtunk. Az osztályfőnök az egyik ilyen érettségi találkozón felolvasta a listát, és én azt mondtam, újságíró szeretnék lenni. Utána viszont ezt elfelejtettem. Első körben a közgazdasági karra iratkoztam, és mivel abban az időben nem volt felvételi, a tanulmányi eredményemmel jutottam be. A sors valahogy úgy hozta, nem tudom, hogy miért, hogy szeptemberre meggondoltam magam, és átiratkoztam francia nyelvre.

– Tanulta előtte a nyelvet?

– Tanultam a gimnáziumban, de ennyi. A negyedik éven volt ösztöndíjpályázat a televízióban, és akkor jelentkeztem is. Korábban én már bejártam, mert tiszteletdíjasokat kerestek a tévében, műsorbejelentőket olvastunk be.

Az egyetem után azonnal el is kezdett itt dolgozni. Az volt az aranykora a tévének? Milyen volt akkor a szerkesztőség?

– A nagyok, akiket nekem még volt szerencsém ismerni és tanulni tőlük, úgy emlékeztek vissza, hogy  a ’70-es, ’80-as években, egészen a ’90-es évekig, tartott a tévének az aranykora. Pont a napokban meséltem a fiatalabb kollégáknak, hogy volt ez szerkezetileg. Akkor a magyar szerkesztőség az egy nagy szerkesztőség volt számbelileg is, több mint százan voltak, ugyanis a produkciónak a tagjai is oda tartoztak. A magyar szerkesztőségnek voltak saját újságírói szerkesztői, de voltak gyártásvezetői, és volt a produkció, tehát operatőrök,  hangfelvételezők, akik a mi beosztásunk szerint dolgoztak, csak a magyar szerkesztőségnek. Ma már ez elképzelhetetlen.

 

Hogyha a nagyokat említi, akkor ki az, aki akkor egyengette az útját, akitől a legtöbbet tanulta?

 

– Mivel ösztöndíjas voltam, utána egy egész komoly program szerint folyt a kiképzésem. Somogyi Zoltán volt a mentorom, aki figyelte is, hogy milyen munkát végzek, illetve, hogy milyen beosztásokat kapok, mert a televíziós munka minden szegmensébe bele kellett pillantani, a szervezésbe, a műszaki részébe, a vágók munkájával is meg kellett ismerkedni. Természetesen az újságírásra volt fektetve a hangsúly. Somogyi Zoltán egy szigorú, nagy tudású, nagy tapasztalatú újságíró volt, aki a Magyar Szóban is dolgozott, és én úgy emlékszem rá, hogy mindenki nagyon tisztelte. Én is, és tulajdonképpen szerettük, mert ő egy olyan ember volt, aki megmondta a véleményét. Sokan voltunk fiatalok, de akadtak tapasztaltabbak: Polyák György főszerkesztő, később Bódis Gábor, Korpa Béla, Bosznai Győző. Ők mind olyan tapasztalt kollégák voltak, akiktől tényleg lehetett tanulni. Másképpen folyt a munka, megvoltak az elvárások és a mércék, amelyek szerint mindenkinek teljesíteni kellett.

 

Ez megváltozott mára?

– Igen. Akkor sokkal nagyobb lehetőségek voltak anyagi szempontból is. Utazni lehetett külföldre. Most is előfordul, csak úgy gondolom, más mércék alapján utaznak az emberek. Arra is emlékszem, hogy délelőttönként nem lehetett helyet kapni a szerkesztőségben, pedig akkor a mostani új épületnek a helyén álló régi épület volt a munkahelyünk elegendő számú irodával. Hely viszont nem volt, mert délelőtt mindenki bejött, utána távoztak azok, akik megkapták a munkafeladatukat. A többiek ott ültek, beszélgettek, tervezgettek.

Azért volt alkalma Önnek is utazni, és hasznosíthatta a francia tudását is, hiszen 1985-től a külpolitika rovatnál kezdett dolgozni.

– Négy-öt évig dolgoztam a külpolitikusokkal, szerettem nagyon. Akkor kezdtem el tulajdonképpen rendszeresen követni a nagyvilágnak a híreit. 1990-ben volt, háború előtti évben az EBESZ nagy értekezletét Párizsban tartották. Az egyik szlovák kollégával mentünk mi ketten, meg egy operatőr. Nagyon érdekes volt, az épületnek a környéke teljesen lezárva, egy nagy esemény volt ez, rengeteg újságíróval. Innen sikerült egy-két interjút is hozni és tudósítani. Az a tudósítás nem úgy nézett ki akkor ’90-ben, mint ahogy ma kinézne az internetnek köszönhetően. Előtte voltam az El nem kötelezettek belgrádi értekezletén, akkor még gyakornokként, Bódis Gábor, Varga István, Süli Zoltán volt ott még velem. Szlovákiából is tudósítottam, méghozzá az első szabad választásokról  .

A ’90-es, 2000-es évek biztosan nagy változásokat hoztak, tekintettel arra, hogy volt egy háború, később 1999-ben lebombázták a televízió épületét is, közben meg egy óriási technikai fejlődés ment végbe.

– Egyszerűen székház nélkül maradtunk, ’99-ben nem is mondható, hogy rendes műsor folyt. Öt-tíz perces híradók készültek, én is csináltam ezt abban az időben. Az anyakönyvvezető hivatala közelében, az egyik épületének az alagsorában vettük fel. 2000-ben, mikor átjöttünk a Sport- és Üzletközpont mellett levő székházba, akkor kezdtem el szerkeszteni a Híradót és a Napjainkat is.

2014-ben elindult a Medicus, 2015-ben pedig a Fókuszban. Ez két teljesen más irányvonal, mindkettő saját, szerzői műsora. Mi szól az egyik, és mi a másik mellett?

– Azzal kezdtem el foglalkozni, ami érdekelt. Létezett az Éva Magazin, és ezzel a főcímmel kezdtem készíteni portrékat, például azokról a bizonyos női kérdésekről hölgyekkel. Aztán egészségügyi témákkal kezdtem el foglalkozni, és eljutottam odáig, hogy egy egészen új műsor koncepcióját dolgoztam ki. Ez el is készült 2014-re, és február ötödikén, tehát most volt kilenc éve, hogy elindult a Medicus. Egészségügy a fő profil, de azért ez elég tág. Korábban riportokat is készítettünk, de mivel úgy alakult, hogy egyre kevesebben vagyunk a szerkesztőségben, mostanára sajnos csak a stúdióbeszélgetésre szűkül a Medicus.

A Fókuszban című műsor viszont egy teljesen más irányvonal. Közéleti témák, olyan témák, olyan kérdések, amilyeneket máshol senki más nem tesz föl a szakértőknek és politikusoknak sem, ezért már a politikusok úgy jelentkeznek be, hogy jönnek a Fókuszban adásába, ahol tudják, hogy kemény kérdések várják őket.

– – A Napjainkat is szerkesztettem azelőtt, és nálam ott is gyakorlat volt, hogy mindig volt vendég a stúdióban. Politikusok is, közéleti személyiségek is, művészek is. Van még egy-két kolléganő, aki a Napjainkban igyekszik a politikusokat is elhívni. Én nem riadok tőle vissza, elhívom őket, ők döntik el, hogy eljönnek-e. 2015 óta van Fókuszban, tehát ez most már nyolcadik éve. Most már jó ideje heti rendszerességgel megy ez a műsor és sokan megfordultak benne. Nem riadtam vissza a szerb előjelű pártoknak a képviselőitől sem. Készítettem két-három alkalommal szerb nyelven műsort, félórás beszélgetést, Igor Mirović, Bojan Pajtić is szerepelt. Úgy látom, hogy ez a tapasztalattal jön. Engem minden érdekel. Ha hallom azt, hogy a szabadkai önkormányzatnak ennyi és ennyi dinár kártérítést kell fizetni valakinek, aki beperelte az önkormányzatot azért, mert törvényellenes határozatokat hoztak meg, akkor én megállok ennél a hírnél, elolvasom, és próbálok érdeklődni, hogy mi is történt itt. Hogyha hozzáférhetek egy illetékeshez, akkor szerintem az nem megengedhető, hogy ne kérdezzek rá. Nem keresek tudatosan olyan példát, hogy rázós legyen, hanem ezek a dolgok megtörténnek, s nem szabad elsiklani mellettük, a legtöbben viszont ezt teszik. Legyintenek egyet. Megfogalmazzák, beteszik a hírekbe, híradóba, de nem kapargatják meg. Hogy jut el egy újságíró addig, hogy ne érdekelje a dolog? Aki nem kíváncsi, az nem is mondhatja magára, hogy újságíró.

Az évek alatt egyáltalán nem csökkent Önben ez a szenvedély, vagy nem fáradt el? Még mindig kíváncsi?

– Nem fáradtam el. Én még mindig mindent meghallgatok meg elolvasok. Nem akarom becsmérelni a kollégákat, de számtalanszor megkérdezik tőlem: te még olvasod a Magyar Szót? Én a Magyar Szót is az elejétől a végéig elolvasom. Soha nem lehet tudni, hogy hol találsz valami olyan információt, amit föl tudsz használni, vagy amire neked szükséged van, vagy miről maradsz le. Sokan bírálják a Magyar Szót, azt mondják, hogy egyoldalú, de ebben az egyoldalúságában is adhat információt. De elolvasom a Családi Kört, a Szabad Magyar Szót, a Pannon TV-t is megnézem. Betekintést nyerek, hogy mivel foglalkoztak, kiket hívtak el vendégnek. Esetleg, ha a kolléga valamire nem kérdezett rá, amire én kíváncsi lennék, akkor utánajárok.

@k = „Csak azt kell hangsúlyoznunk, ami szépen hangzik, és nem kételkedni?”

Negyven év után díjazta a Vajdasági Független Újságíró Egyesület, azt követően, hogy nyilvánosan felelősségre vonta egy politikus, hogy magyarként nem kellene magyarnak bizonyos kérdéseket feltennie. Milyen érzések töltik el a díj kapcsán egy ilyen közegben?

– A Vajdasági Újságírók Független Egyesülete indoklásában az szerepel, hogy releváns beszélgetőpartnereket hívok a műsorba, akiktől releváns témák kapcsán kérdezősködöm. Remélem, hogy a jövőben is hozzáférhetők lesznek számomra ezek az alanyok, illetve eljönnek a műsorba. Mert ha nem jönnek el, akkor nem tudok kérdezni tőlük. Úgy vélem, hogy a vajdasági magyar politikai tényezőknek – itt nem mondok újat, ha azt mondom, hogy tudjuk, kire gondolok – is fontos ez a műsor. Volt olyan példa, amikor pont az én műsoromat hozta föl a VMSZ elnöke, azt a bírálatot cáfolva, hogy ő csak alákérdezős interjúkat vállal. A VMSZ elnöke a legutóbbi szereplésekor is elmondta élőben, hogy mi ketten, bár nem minden kérdésben gondolkodunk egyformán, de azért alkalomadtán ütköztethetjük a véleményünket. Bár én aláhúzom, hogy a műsorban képviselt álláspontok nem mindig az én álláspontjaim. Egy újságírónak is lehet magánvéleménye, viszont a munkájának mindig a közérdeket kell szolgálnia. Itt esetleg reflektálhatok a legutóbbi esetre is, amikor az interneten megkérdőjelezte a politikus asszony, hogy vajon egy magyar újságíró feltehet-e egy ilyen kérdést, vagy megkérdőjelezhet-e olyasvalamit, amit a párt fontosnak tart. Felmerül a kérdés, hogy én a kérdéseimmel megkérdőjelezem-e? Miért teszem fel azt a kérdést? Azt jelenti-e ez, hogy ha mi magyarok vagyunk, újságírók, akkor vannak bizonyos magyar ügyek, amelyek kapcsán az összes bírálattól el kell tekinteni? Csak azt kell hangsúlyoznunk, ami szépen hangzik, és nem kételkedni? A díjra visszatérve, az nekem motiváció és megerősítés egyben. Egyesek lehet, hogy azt mondják, hogy ezt a díjat is azért kaptam, mert történt valamiféle politikai támadás. Szerintem nem, de én attól sem riadok vissza. Nagyon jólesett, hogy számtalan támogató üzenetet kaptam, telefonhívást, olyan dolgokat emelnek ki például, hogy azért szeretik nézni az én műsoromat, mert én azt kérdezem meg, amit ők is megkérdeznének. Így tudom, hogy nem járok tévúton.

Most, ha így visszatekint a negyven évre, akkor emlékszik hasonló esetre? Érték hasonló támadások korábban is?

– Nem emlékszem rá. Gondolom, hogy nem. Viszont ezt több szempontból kellene megvizsgálni. Lehet, hogy akkor más volt a hangulat, az én műsoraim és maguk a közéleti szereplők is másmilyenek voltak. Nagyobb volt a felhozatal is a vendégekből, mert most nincs nagyon miből válogatni. Ők is másképpen viszonyultak talán a médiához. Nem mondhatom azt, hogy engem annyira bíráltak vagy támadtak volna. A támadás kapcsán csak a Vajdasági Újságírók Független Egyesülete volt az, amely felfigyelt rá, és a támogatásáról biztosított. Mellesleg a vajdasági magyar újságíróknak is van egyesülete…

Ha beültethetne abba a székbe egy-két embert, akit még soha nem sikerült, vagy akit szívesen kifaggatna, akkor ki lenne az?

– Úgy vagyok vele, hogy akit tehettem, elhívtam. Még most is reménykedem benne, hogy sikerült egy vitaműsort készíteni, ahol a különböző álláspontokat képviselők leülnek, és szemtől szemben ütköztetik a véleményüket egymással. Úgy tűnik, hogy ez megvalósíthatatlan marad. Egyetlen ilyen alkalom volt talán, a 2016-os választások előtt. Ott volt véleményütköztetés, és jó lett a műsor. Sajnos azóta sem volt hasonló, és úgy tűnik, nem is lesz.

Ez hiányzik a mai újságírásból?

– Nagyon. A minap olvastam a Magyar Szóban, hogy a megbízott igazgató szerint nem elég a magyar tájékoztatás, hanem magyar szellemiségű tájékoztatás kell. Ez nem új megfogalmazás. Viszont annyira szeretném, ha valaki végre elmagyarázná, definiálná, hogy mi az a magyar szellemiség. Ki határozza ezt meg? És felteszem a kérdést, hogy ki a napilap megbízott igazgatója, hogy ilyesmiket mondjon. Neki nem a szerkesztés a feladata, ha jól tudom. Én negyven éve magyarul tájékoztatom az embereket. Ha ez nem elég magyar szellemiségű, akkor nem tudom, hogy mi az.

Mit kíván a vajdasági magyar újságírásnak?

– A fiatalok azt mondják, hogy könnyű nekem, mert nyugdíj előtt állok, ők nem konfrontálódnak senkivel, mert még a pályájuk elején járnak. Én azt kívánom, és azt tanácsolom, hogy hagyatkozzon mindenki a józan eszére. Ha valaki nem kíváncsi, nem hall meg dolgokat, az baj, és ha valaki valamit másként csinálna, és nem engedik neki, az is baj. Ezt a két műsort én akartam készíteni, és akadtak, akik támogattak benne. Akartam, és hagyták, hogy tegyem a dolgom. Ez is fontos. Nem kell alább adni, nem kell engedni a különböző nyomásoknak. Nem azt mondom, hogy ez mindig sikerül, de azért igyekezni kell.