Megérkezett Belgrádból a szabadkai vasútállomásra a még nem létező szupergyorsvonat. A kiszálló tömegből kimagaslott egy fiatal férfi. Bal kezében szorongatta finom kidolgozású bivalybőrből készített aktatáskáját. Az arcán észre lehetett venni a kétségbeesés jeleit. Nem vesztegette az idejét. Szapora léptekkel elviharzott Szabadka központja felé. Nemsokára elért egy nagy, jól karbantartott épülethez. A VMSZ ( Vajdasági Manipulátorok Szövetsége) székhelye elé. Bálint felnézett a magas homlokzatra.  Hatalmas molinón, büszkén állt ott a VMSZ szlogenje:„Harcolunk az utolsó magyarig”. Egy pillanatra elárasztotta a büszkeség. Hát igen. Ő személyesen is része e nemes feladatnak.

Az épület legnagyobb irodájában, kényelmes barna igazgatói bőrfotelben üldögélt István. Múlatta az időt. Napok óta semmi dolga sem akadt. Senki sem hívta. Még az irodai dolgozók sem jelentek meg a munkahelyükön.  E pillanatban kopogás nélkül beviharzott fia, Bálint.

  • Szia, apu! Nagy a baj!
  • Bálint, szépen tanítottalak, hogy először illik kopogni – reagált az édesapa.
  • Erre most nincs idő — fakadt ki Bálint — Nagyobb a baj, mint gondolnád.
  • Hogyhogy nagyobb? Talán bejelentették hivatalosan, hogy a következő választások teljesen szabályosak lesznek, és tilos lesz mutyizni?
  • Még rosszabb!
  • Fiam, mi lehet számunkra ennél rosszabb?
  • Hát, hogy is mondjam… Ugye tudod a szlogenünket, hogy „harcolunk az utolsó magyarig”?
  • Hogyne tudnám — válaszolt István.
  • Na, ez az — reagált Bálint — Most jövök Belgrádból. Ellátogattam az országos statisztikai hivatalba. A helyzet a következő. Tegnapelőtt fogyott el Szerbiában az utolsó magyar. Vagy kihaltak, vagy elköltöztek. Csak te, meg én maradtunk.

István zavarában a zsebkendővel kezdte fésülni dús haját.

  • Most már értem, miért nem jön senki sem ide dolgozni már napok óta – jegyezte meg halkan — Látod fiam, milyen hálátlanok a honfitársaink. Mi mindent megtettünk értük, erre ők hálátlanul kihaltak, vagy elköltöztek. De egy valamire akkor is büszke vagyok. Amit megígértünk, teljesítettük. Harcoltunk az utolsó magyarig.

Kis idő után mindketten lenyugodtak, és elkezdtek gondolkodni, hogyan tovább. Most kinek az érdekeit védjék?

És akkor Bálintnak támadt egy ötlete.

  • Figyelj, apu! Te már voltál Svájcban?
  • Természetesen. Nagyon sokszor. Tudod, hogy félévente oda repülök rendezni a bankszámláinkat.
  • Rendben — nyugtázta Bálint — Szerintem nyert ügyünk van. Svájcról köztudott, hogy három népcsoport él ott. Németek, franciák, olaszok. De csak kevesen tudnak errefelé a negyedik népcsoportról. A rétorománokról. Alig hetvenezren vannak. Biztos vagyok benne, hogy védelemre szorulnak.

Mielőtt útnak indultak volna Svájcba, megbíztak egy céget, hogy gyűjtse össze Vajdaság-szerte a magyar nyelvű helységnévtáblákat. Jó pár tonna jött össze. Eladták rosszvasként. Többlet zsozsó sosem árt.

Miután Svájcba értek, egy héten belül elintézték a bürokratikus formaságokat és hivatalosan letelepedtek Graubünden kantonban, ahol tömbben él a rétoromán kisebbség. Bejegyeztek egy kisebbségvédelmi szervezetet, mely később párttá alakult. Ez lett az SRS (Svájci Rétoromán Szövetség).

Pár év múlva a churi (Graubünden fővárosa) vasútállomásra befutott a berni gyors. A tömeg közül kitűnt Bálint magas figurája. A bal kezében aktatáska. Az arca kétségbeesésről árulkodott. Sietett a székhely irányába. A székhely épületén, egy hatalmas molinón ott ékeskedett a jelmondat: „Harcolunk az utolsó rétorománig”!

A közeli hegyi tavon pár hattyú dalba kezdett.

Boris Zec,  okl. jogász