Amolyan előhasi riporterként mentem el valamikor a hetvenes évek elején egy mikrobusszal Zentára, együtt a szabadkai Spartacus birkózóival. Akkori útitársaim közül már többen az égi szőnyegeken birkóznak, így például a Danyi fivérek vagy Boško Marinko. Amerikában él a későbbi olimpiai bajnok, Momir Petković, a népszerű Öcsi, Töröcsik is az égiek csapatában birkózik, időnként viszont még találkozom Vahtler Zolival vagy Kis Mihállyal. Sreto Damjanović teljesen visszavonult…

Tömeg a tornateremben

Halvány emlék már csak a terem, ahol az akkor (is) rangadónak számító Zenta–Spartacus-meccset rendezték, alighanem valamilyen iskolai tornaterem lehetett. A lelátón egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, a hangos szurkolástól pedig egymás szavát sem hallottuk. Felejthetetlen élmény maradt az összecsapás, a két edző, Gion és Vukov, de az eredményt ne kérjék számon rajtam. Ahogy azt sem, hogy jó tíz évvel később egy városszéli étteremben miről beszélgettem Törtei Józseffel, a Los Angeles-i olimpiai játékok bronzérmesével. Vámos István meg egy országos csapatbajnoki cím is fölrémlik, de már ez is a zentai emlékek ködébe vesz. Ahogy az akkori események sok szereplője sincs már közöttünk. Valami azonban mindig vonzott a Tisza-parti városban, amelyet magamban a sportok városának tartottam, és valami titkot sejtettem az atlétikai, birkózó és más sportágakban elért sikerek mögött. Pedig ilyesmiről szó sem volt, már akkor is egyszerűnek bizonyult a megfejtés: tehetség és munka. Ahogy azt Vukov mester is megfogalmazta. Ma is látom magam előtt a korabeli rangadó közönségét, hallom a biztatást, azt a híres zentai kórust. Kicsik és nagyok, fiatalok és öregek izgultak, biztatták csapatukat. A szabadkai meccseken – talán, mert nagyobb volt a terem – valahogy kevesebb nézőre emlékszem. Az akkori vendéglátók tájékoztatták is gyorsan az álmélkodó fiatal újságírót: meséltek Korpa Pityuról, Táborosi Laciról, Burány Bandiról, Menyhárt Borbáláról és a többiekről. Aztán volt egy emlékezetes focimeccs is a Népkertben, a kanizsaiak vendégszerepeltek, a bíró pedig (Sedlaknak hívták) Szabadkáról érkezett.

Három muskétás

Talán elnézik nekem ezt a nosztalgikus emlékidézést, de le kellett írnom: a zentai fiatal sportolók sikerei valahogy mindig felvillanyoznak. A Nemes fivérek, Györe László, Szabó Szebasztián jelzik, hogy a tehetségek továbbra is jelen vannak, ott nőnek fel a Tisza partján. Egyiküket-másikukat ugyan más városba, netán más országba sodorja az élet, de ott is zentaiak maradnak, és nem feledkeznek meg az indulásról. A kezdetekről, az első edzésekről és a testnevelő tanárokról, az edzőkről, akik útjukra indították őket. Nincs tehát semmilyen rejtélyes hátterük a zentai sportsikereknek. Szabó Szebasztián az 50 méteres gyorsúszásban olimpiai A szintet teljesített. Igaz, hogy ő már magyar színekben indul, de Nemes Viktor Zágrábban Eb-ezüstéremmel gazdagította gyűjteményét, mégpedig szülőhazája válogatottjaként. Szerbia legsikeresebb birkózója lett a horvát fővárosban. Györe László egyre gyakrabban hallat magáról. A teniszezők mezőnyében számolnak vele, egy-egy tornán, ha egészséges, meg is villan. Az országos válogatottban is többször szerephez jutott.

Tény, hogy a zentai levegő más, a folyóparti gesztenyefák illata is sokat jelent a Tisza mellett felnőtt embereknek, de sportsikereik mögött nem kell titkot sejteni: semmi misztikus háttere nincs egy-egy éremnek, tornagyőzelemnek vagy kiemelkedő, a nemzetközi mezőnyben is jegyzett eredménynek. Lehet azonban, hogy a zentaiak tehetségesebbek, kitartóbbak, dolgosabbak, mint a más tájakon felnövő fiatalok. Lehet, hogy jobb edzőik vannak, hogy a családi támogatásnak is mások a hagyományai. Azt már a társadalomtudósoknak kell megfejteniük, hogy a kisebb közösségekben miként alakul a tehetséges fiatal sportolók élete, ha egyáltalán különbözik azokétól, akik nagyvárosokban nőnek fel, és ott járnak edzésekre.