Talán a kelleténél kevesebb szó esett az elmúlt két hétben a 2022-es szerbiai népszámlálás nemzetiségi szempontból sokkolónak is nevezhető eredményeiről. Az etnikai hovatartozás szerint csaknem 28%-kal csökkent a magyarok száma, akiknek 253 899-ről (2011) 184 442-re zuhant a számuk. Vagyis némi túlzással élve: 11 év alatt minden harmadik (!) vajdasági magyar eltűnt. A következő időszakban valószínűleg sok szó esik majd az okokról. Itt és most a kisebbségi politika és a demográfia metszéspontjaira hívnám fel a figyelmet, írja elemzésében Vataščin Péter, az Új Szó legfrissebb számában.
Demográfiai szabadesés
Összességében azt látni, hogy az elmúlt 40 évben jócskán megfeleződött a szerbiai magyarok aránya, illetve ami még nagyon fontos: az abszolút számokat tekintve az elmúlt 100 évben sosem volt ennyire drámai a csökkenés, mint most. Az 1931 és 1981 közötti időszak népszámlálási adatai egyfajta stagnációt jeleztek (390–450 ezer fő között), majd 1991-ig, illetve 2002-ig is történt egy-egy 50 ezres zuhanás, míg 2011-ig „csak” egy 40 ezres csökkenés volt regisztrálható. Végül eljutottunk az elmúlt évtizedig, ami a számok tekintetében egyértelmű „rekord” az elmúlt 100 év tükrében. Százalékokban kifejezve: 1931-ben még 7,27% volt a magyarok szerbiai, országos aránya, ma már csak 2,77%. Természetesen ezek csak az etnikai hovatartozás adatai, s most nem a demográfiai „finomdimenziókról” beszélünk, ám a tendenciát letagadni nem lehet. Jó eséllyel jósolható meg, hogy 2040-re 100 ezer fő alá bukik be a mutató…
A VMSZ túlsúlya
Nézzük meg ezzel párhuzamosan, hogy milyen tények rögzíthetőek a politikai képviselet terén, különösen az elmúlt másfél évtizedben. A Vajdaságban 1990 óta van ismét etnikai/nemzeti alapú politizálás, amelynek 1994 óta a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) a kétség és sokszor igazi versenytárs nélküli zászlóshajója – előbb Kasza József, utóbb Pásztor István vezetése alatt. A pásztori érában 2008 óta az elmúlt hat köztársasági parlamenti választás folyamán egy kétéves időszak kivételével nemcsak hogy bekerült a párt a belgrádi törvényhozásba, de öt alkalommal a kormánykoalíció támogatóivá, illetve részeseivé is vált minimálisan négy, legfeljebb pedig kilenc parlamenti képviselővel. Tehát kijelenthető, hogy Pásztor vezetése alatt a VMSZ tendenciózusan a végrehajtó hatalom részese, amelyhez legalább 56, legfeljebb pedig 75 ezer szavazó adta a hozzájárulását. Emellett a párt szilárd pozíciókat birtokol a vajdasági tartomány és az önkormányzatok szintjén, illetve rendkívül szoros viszonyt ápol az Orbán-kormányokkal, valamint az országot vezető Szerb Haladó Párttal is. Nem mellékes az sem, hogy mindeközben szinte mindent megtettek a magyar politikai ellenzék és a VMSZ-szel szemben kritikus közhangulat elnyomására, mégpedig sikerrel, eseteként kétséges eszközöket is alkalmazva. Emellett a vajdasági magyar autonómiát is kontroll alatt tartják a Magyar Nemzeti Tanács eluralása által, a kisebbségi intézményrendszer nagy részéről már nem is beszélve. Végül pedig mondani sem kell, hogy regionálisan a körülményekhez képest maximálisan beágyazott pártszervezettel bírnak. Fontos az is, hogy a vonatkozó vidék pedig úgymond „lecsökkent eltartóképességű”, ahol könnyű az anyagi szűkösséget politikailag kiaknázni.
„Nem mi voltunk”
A népszámlálási eredmények április 28-án láttak napvilágot, ám a párt részéről napokat kellett várni a reakciókig. Természetesen közbejött a hosszú hétvége, ám máskor a „betonjárda-avatás” szintű eseményeket reklámozzák azonnali jelleggel. Végül május 3-án egy elnökségi közlemény oszlatta el a kételyeket. Ebből kiderült, hogy számos objektív és külső körülmény okolható, de a párt vagy a sokak elvándorlását kiváltó kettős állampolgárság intézménye: nem! Az érveik között többek között szerepel az elöregedés és a mortalitás ténye, a külföldi munkaadók hatása, a Nemzetközi Valutaalap nadrágszíjszorítása, „a kilátástalanságnak a média jelentős részéről való generálása” (!) és így tovább. Május 4-én Pásztor István a pártközeli Pannon RTV Közügyek című műsorában hasonló érveket használt, illetve bevetette a „ha mi nem vagyunk, rosszabb lenne a helyzet”-féle érvet: „Az az egyértelmű álláspontunk, hogy azért vagyunk ma 184 442-en és nem sokkal kevesebben, mert a Vajdasági Magyar Szövetség az elmúlt több mint 10 évben sikeresen politizált.”
Mindez nem újdonság a pártkommunikáció részéről. Az utolsó két helyhatósági választás során a magyar intézményrendszer számára elemi fontosságú Szabadkán is eljátszották ezt. A párt képviselői többek között azzal kampányoltak, hogy a 100 ezres város „balkanizálódik”, s hogy emiatt veszélyben vannak a magyar történeti (elsősorban építészeti) emlékek. Nagyvonalúan elfeledkeztek azonban arról, hogy egy rövid, nagyjából egyéves közjátéktól eltekintve a VMSZ 1994-es megalakulása óta része a városvezetésnek úgy, hogy közben négy polgármesterük volt. Vagyis ha valakik, hát így vagy úgy, de ők az elsők között felelősek a szabadkai városfejlesztési irányvonalért.
Mit ér a politikai képviselet?
A vajdasági magyar demográfia és politika összevetése rendkívül nyugtalanító kérdéseket vet fel. Például a kisebbségi érdekképviselet társadalmilag még akkor is hatástalan, ha kvázi minden elérhető politikai eszközzel rendelkezik? Az egész csak a hatalom- és karriercentrikus politikusok javát szolgálja? Létezik-e, hogy a konszolidált érdekképviselet semmiben sem felelős a kisebbség társadalmi leépüléséért? Kissé távolabbról nézve: lehetséges-e, hogy legyenek akármennyire is jók egy etnikai kisebbségi politikai erő pozíciói, a félperiféria adottságai ellen vajmi keveset érnek? Eleve – képviseljenek bármilyen ideológiát is! – végtelenül és javíthatatlanul gyengék lennének? Eszerint főleg csak társadalmi „kozmetikázásra” meg a politikusi karrierek biztosítására jók? Vagy jóindulatúan legyintsünk, hogy a „trianoni nemzetrészek” története és életkörülményei ellen a megannyi kormánypozíció is hatástalan? Minimalista hozzáállásként pedig fogadjuk-e el, nyugodjunk-e bele, hogy a kisebbségi intézményrendszer fennmaradása és némi korlátozott szociálpolitikai hatás kedvéért elviselhető akár még a kisstílű autoriter politikai kultúra is? És így tovább…
Mindezeket azért is fontos volna felvetni, mert a kisebbségi magyar közéleteket (ideértve a szlovákiait is) jó ideje a parlamenti képviselet megszerzésének problémája uralja – túlnyomó többségben hatalomtechnikai szempontok szerint anélkül, hogy mondjuk a politikai kultúra és a demokrácia mibenléte, illetve az igazságosabb társadalom építése is előtérbe kerülne. Íme azonban, a vajdasági példa nagyon szépen megmutatja, hogy legyen még annyira erős is (pontosabban szólva: autoriter) a politikai képviselet, az önmagában végképp nem tűnik általános közösségi/társadalmi gyógyírnek. Az azonban biztonsággal állítható, hogy a politikusi egók hizlalására meg a tekintély-elvű erőtér növelésére kétségtelenül alkalmasak. Már amíg demográfiailag kitart az a piac, amire ezt alapozni lehet… Innen nézve adja magát egy megalapozottan elfogult kérdés is: a kisebbségi magyar politizálás vajon lehet-e egyáltalán mentes a nyerészkedési vágytól és a cinizmustól?
