Önök mit gondolnak, a vajdasági magyarság fogyatkozása megállítható-e azzal, hogy a vajdasági magyar közéletben és kultúrában fokozódik a kirekesztés? A vezérpárthoz nem tartozó emberek kiszorítására a pályáról, az alternativitást kínáló lapok és kezdeményezések mellőzése a pályázatok során segít-e rajtunk?

Én sajnos a címben olvasható állítást nem változtathatom kérdéssé, mert a tények ezt nem teszik lehetővé, a vezető párt vezető emberei azonban valamilyen kifordított logikánál fogva úgy vélik, hogy a vészes népességfogyatkozás éppen a kirekesztéssel enyhíthető.

A tények nem a Magyar Szóból, hanem a Magyar Narancsból, a közkedvelt magyarországi hetilapból derültek ki, egész pontosan annak 2023. május 25-i számából. Krusovszky Dénes magyar író háromoldalas cikket írt ebbe a nálunk hozzáférhetetlen lapba Családi ügyek címmel – alcíme: Kézi vezérelt magyar kultúra a Vajdaságban –, melyből kiderült, hogy a Forum Könyvkiadóban több megjelenés előtt álló könyvet egyszerűen kihúztak a listáról. Kik? Tudjukkik. Mi az indok? Az, hogy szerzőik, csupa vajdasági ember, nem itt élnek, hanem Magyarországon. Annak ellenére, hogy vajdasági témákkal foglalkoznak, rendszeresen hazajárnak, és erős a szülőföldjükhöz való kötődésük, tudjukkik közölhetetlennek ítélték a műveiket. 

Mely könyveket tiltottak le? Dévavári Zoltán Budapesten dolgozó vajdasági történész Életjelek a ködben című, rendkívül fontos tanulmánykötetét, mely éppenséggel a mi múltunkról szól; a csantavéri Bozsik Péter és a topolyai Terék Anna versesköteteit; az újvidéki Balázs Attila prózáját, pedig ő nemrég még az újvidéki rádióban dolgozott; a zentai Ladányi Istvánnak a mi Új Symposionunkról szóló irodalomtörténeti monográfiáját; a Magyarkanizsán élő budapesti esztéta, Darida Veronika Bíró Zoltán zentai festőről szóló könyvét. Ők mind elismert alkotók és kutatók, akiknek eddig több könyvük megjelent itthon és otthon. Virág Gábor, a Forum igazgatója örömmel megjelentette volna őket, de tudjukki közbeszólt… Volt valami ülés, és siklottak a tollak. Mint az inkvizíció korában, amikor a hivatal indexre tette a nemkívánatos könyveket.

De miért nemkívánatosak ezek a könyvek? Hiszen rólunk, Vajdaságról szólnak, szerzőik s tárgyaik itteniek, és kivétel nélkül minőségi munkák. Azért, mert valaki a saját szeszélyei szerint jár el, és a vajdasági kultúrában annak kell történnie, amit ő akar. Ezt a személyt a Magyar Narancs cikke szerint Lovas Ildikónak hívják. Ő Pásztor István élettársa, és teljhatalmat élvez a kultúrpolitikában; hogy milyenek a politikai nézetei, azt csak burkoltan fejti ki, de szemlátomást nem is a világnézet fontos számára, hanem a hatalomgyakorlás. Ha a világnézet, a gondolkodás gyakorlása lényeges volna neki, akkor dialógusba bocsátkozna másokkal, amint erre Losoncz Márk filozófus előzékenyen fel is szólította nem egy cikkében.

Primo Levi holokauszt-túlélő azt írta, hogy „a hatalom olyan, mint a drog”, függőséget eredményez, megszületik az egyre nagyobb adagok iránti szükséglet, kezdetét veszi a valóság tagadása, elárad a mindenhatóság álma. Ennek az addikciónak a jele a dogmatikus arrogancia, a talpnyalók iránti igény, a kényszeres ragaszkodás a kormányrúdhoz, a logika és a törvények kiforgatása… Sajnos sokan ismerjük ezeket a jeleket, hiszen a mi hátunkon is csattant az ostor. Krusovszky Dénes alapos cikkében a Vajdasági Magyar Szövetség és a Magyar Nemzeti Tanács „kontrollmániájáról” beszél (ne feledjük, hogy egyének alkotják ezeket a szerveket), feltárja ennek kórtörténetét és azt a strukturálódást, ami ide vezetett, valamint az eredetét: a párt „budapesti lélegeztetőgépre” van kötve.

A párt a Forum Könyvkiadót is ellenőrzi, az igazgatónak nem lehetnek önálló lépései. És nemcsak az említett szerzőkről van szó, hanem másokról is, akik már meg sem próbálnak kéziratot leadni a kiadónak, mert előre tudják, hogy el lesznek utasítva. Mint amiképp sokan előre tudják, hogy úgysem fognak a pályázatokon nyerni vagy a képzettségüknek, szakértelmüknek megfelelő állást kapni. Oda jutottunk, hogy Vajdaságban nem a tehetség és a szakértelem számít, hanem a pártkönyvecske meg a „felsőbbrendűekkel” tartott „vezák”. 

Hogy miért „Családi ügyek” a Narancsban megjelent cikk címe, azt itthon nem kell magyarázni. Mindenki tudja, és senkinek sem lehet beleszólása a „családi ügyekbe”, még a párttagoknak sem, hisz ők önfeladásra, engedelmességre lettek nevelve. Csak megállapíthatjuk a szomorú tényt, hogy még a kommunista párhatalom idején is jobban lehetett rugdalózni, mint ma, amikor magánérdekeknek van kiszolgáltatva az egész vajdasági magyar közélet és kultúra. Noha az elnökök, vezérek a kisebbségi kultúra fenntartásáról, megóvásáról papolnak, világos, hogy nem ezen jár az eszük, hanem a megragadott hatalom végsőkig való megtartásán. Ilyen a hatalom lélektana, és ők minden financiális és intézményi eszközt megkaparintottak, hogy kielégítsék saját kényszeres szükségleteiket.

A talpnyalás kultúrája sajnos Magyarországon is, meg nálunk is meghonosodott, ez a szocializmus öröksége. Csak a nyitott, demokratikus kultúrában lehetséges szorongás nélkül, magától értetődőn kifejezni saját véleményünket, és párbeszédet gyakorolni. A Magyar Narancs, a Szabad Magyar Szó, a Családi Kör, az Autonómia portál, ameddig még élnek (mert financiálisan veszélyeztettek), az egészen normális kritikának adnak egy kis teret, azok azonban, akiket a kritika illet, egyszerűen nem vesznek tudomást erről, vagy ha igen, megtorlás következik.

Mi lesz a Forum Könyvkiadó Intézettel? A sokunk által tisztelt Virág Gábor meddig tud még diplomatikusan lavírozni? Neki köszönhető, hogy a kiadónk eddig minőségileg még nem ment tönkre, évtizedes munkájáért azonban nem számíthat köszönetre, ellenben durván belepofáznak a munkájába. Szó mi szó, Vajdaságban lehetetlen független értelmiséginek lenni, csak ha az asztalfióknak írsz vagy asztalizenélsz, avagy kitartasz a marginalitásban, és szinte ingyen dolgozol. Szurkoljunk, hogy az a néhány fórum, ahol még olvasható, hallható nyílt beszéd, ahol még lélegzik a szabad intellektualitás, túléljen, és legalább nyoma maradjon annak, hogy a „VMSZ-bulldózer”, ahogy Krusovszy Dénes, az elfogulatlan kívülálló írja, „mindent letarolt”.

Most pozitív gondolat után kutakodom az elmémben. Mi legyen a végszó? Csak annyi, hogy a garázda hatalom mindig megbukik, a szabadság nyomai azonban kitörölhetetlenek.