Hiszem, hogy minden nemzetben gondolkodó, a magyar nemzetért aggódó és cselekvő embert letaglóztak a 2022. évi szerbiai népszámlálás adatai. A demográfiai pusztulásunk, a fogyásunk mértéke nemcsak a józan szakmai várakozásokat múlta felül, de történelmi léptékben is rekordméretű volt. Az elmúlt 11 évben, amikor mindvégig béke volt, nőtt a GDP, nőttek a bérek, a magyar–szerb barátság történelmi csúcsokat ostromolt, nagyobb mértékben fogyott a magyar, mint bármikor előtte. Hihetetlen, de a nagy háború, a trianoni határmódosítás, a spanyolnátha és a lakosságcsere (optálás) sem okozott a mainál nagyobb demográfiai összeomlást, sőt nemcsak az elmúlt száz év legnagyobb pusztulását kellett megélnünk, de azzal is szembesülnünk kell, hogy a magyar jobban fogyott számos, nálunk minden tekintetben kedvezőtlenebb helyzetben levő szerbiai nemzetiséghez képest is! Elfogyni látszik a levegő a közösségünk körül, vészesen ürülnek az iskolai padsorok, a szentmiséket, koncerteket, színelőadásokat egyre kevesebben és egyre ritkábban látogatják.

A számok, az adatok kérlelhetetlen lenyomatai a valóságunknak, de nemcsak a demográfiai valóság lesújtó, de elgondolkodtató és egyben lidérces is az a bűnös hallgatás, cinkos némaság, amely a demográfiai valósággal való szembesülést (illetve annak hiányát) kíséri. A médiánkban, beleértve a közösségi médiát is, a fogyásunk és pusztulásunk számszerűsített kimutatása nem indított el semmiféle vitát, párbeszédet, ötletelést, kiútkeresést, de puszta véleménycserét se. A ritka megnyilatkozások gyakorlatilag két csoportba sorolhatóak.  Egyrészt voltak azok, akik relativizálni próbálták a bajt, önvédelmi reflexiókkal maguktól elhárítani a felelősséget, vagy „normálisnak” beállítani a fogyást és annak mértékét, ezzel szemben a megszólalók másik tábora a kiváltó okok helyett felelősöket és bűnbakokat keresett és nevezett meg, elsősorban a regnáló politikai elit csúcsain levőket. A megnyilatkozások egy része legalább arra rámutatott, hogy a fogyásunknak két fő generátora azonosítható, a gyermekvállalási hajlandóság állandó csökkenése, valamint a migráció, az elvándorlás. Miközben közvéleményünk kétségbeesetten és hatalmas ellenszenvvel szemléli a szülőföldünkön át masírozó afrikai és ázsiai illegális migránsokat, a közösségünk mobilis nemzedékei is migránssá változtak. 

A fentiek ismeretében – számomra – az lenne fontos, hogy végre bátran szembenézzünk a problémával, és felállítsuk a helyes diagnózist. Kísérletet kell tennünk arra, hogy feltárjuk a pusztulásunk mögött álló valódi okokat, hogy megnevezzük és azonosítsuk azokat a folyamatokat és erőket, amelyek akadályozzák a gyermekvállalást, és serkentik az elvándorlást. A helyes diagnózis nemcsak a kialakult helyzetet segítheti értelmezni, de alkalmat teremthetne arra is, hogy azok, akik cselekedni szeretnének a közösségünk megmentéséért, ezt meg is tehessék.

Okok és kifogások – a változó értékrendről

A témával kapcsolatos ismereteim, kutatásaim, személyes tapasztalataim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a gyermekáldás csökkenésének és az elvándorlásnak is, melyek komplex jelenségek, számos oka van. Ezek egyenként, kisebb-nagyobb mértékben, de szinergiát kiváltva együtt is hatnak mindkét jelenségre. Az okok között kétségtelenül azonosíthatunk néhányat, ezek a kisebbségi lét okozta hagyományos frusztrációk, a határtérségben, a peremtérségekben való lét bizonytalansága, az esélyegyenlőség hiánya, az autoriter, vezérelvű politikai rendszer fojtogató légköre,  a szabadságjogok hiánya, a lehetőségek és a mesterségesen (is) gerjesztett igények közötti feszültség, a család ősi intézményének a válsága, a falvak elsorvadása stb.

Mindazonáltal, ha meg kellene neveznem a gyermekvállalás elmaradásának és az elvándorlásnak a legfontosabb okozóját, akkor ez mindkét esetben azonos: jelesül ez az értekrendünket alapjaiban átformáló globalizáció, digitalizáció és mobilitás, amelyek mind-mind a növekedésközpontú, globalizált kapitalista gazdaság szolgálatában állnak. Az állandó gazdasági növekedésnek olyan emberekre (munkavállalókra és fogyasztókra) van szüksége, akik nem kötődnek a szülőföldjükhöz, a nemzeti identitásukhoz, a családjukhoz, a kisközösségeikhez, akik bármikor képesek munkahelyet, lakóhelyet változtatni, akik, ha kell, elvannak magukban vagy a digitális világban, akik a pénzkeresésnek élnek. A vállalkozó folyamatosan növekedni szeretne, nagyobb profitért küzd, a munkavállaló keresi, harcol a nagyobb bérért, anyagi szempontból gyarapodni szeretne, és minél többet fogyasztani. A rendszer kérlelhetetlen logikája azt diktálja, hogy mindig a nagyobbat és a többet kell választani. A több pedig mindig jobb, nincs megállás, nincs egyensúly. 

A nemzetközileg nyitott, globális piacgazdaság bevezetésével és a háborúskodás befejezésével Szerbiában is berúgta az ajtót a globalizáció. Mára már itt is csaknem mindenki a hálózatról (internet) táplálkozik, és online él, a mobiltelefonon keresztül él, az a testrészévé vált. A vajdasági magyarok csaknem észrevétlenül váltak részeseivé a globalizált, állandóan növekvő világgazdaságnak. De a világháló és az online létezés nyújtotta korlátlan lehetőségek és szabadság ad absurdum nem az értékek gazdag többszínűségét és vetélkedését serkentette leginkább, hanem sokszor éppen az értékrend egyszólamúságát és egyszínűségét eredményezte, magát az önálló gondolkodást építette le. A többség folyamatosan igazodni igyekszik a világháló diktálta prioritásokhoz. Az algoritmusok ebben sokat segítenek. Mindenki a legtöbb felhasználó által lájkolt tartalmakat keresi, a világháló alapján választunk magunknak filmet, muzsikát, szállodát, építészeti látványosságot, cipőt, gatyát, bugyit, autót. Ami az interneten népszerű, az ritkkivételekkel nekünk is „tetszik”. A többségnek mindig igaza van, nehezebb az árral szemben evezni, a széllel szemben vizelni pedig kellemetlen is. Pedig Shakespeare (Julius Cézár) és Ibsen (A nép ellensége) is arra tanított bennünket, hogy a többségnek nincs mindig igaza, Böjte Csaba pedig a Füveskönyvében éppen arra biztat bennünket, hogy ne az árral úszó döglött halak legyünk, hanem pisztrángok, akik az árral szemben is tudnak úszni.

A vajdasági magyarság demográfiai katasztrófája

A fentiekben már említettem, hogy a globalizáció, a növekedésközpontú gazdaság és a digitális világ hatására folyamatosan változik az addig kialakult értékrendünk, megváltoznak a legfontosabb céljaink, megváltozik a jó (jobb) és értelmes életről alkotott képünk. Az életünk minőségét egyetlen dologban mérjük, a bevételünk nagyságában, esetleg a vásárlóerőnkben. A „jó élet”-et szimbolizáló repülő szőnyegen csupa hasonló, egyszínű minta jelenik meg, elveszik a sokszínűség és a változatosság. A nagyobb vásárlóerő, mint szuverén cél, olyan, mint a royal flash a pókerben vagy az adu ász a preferance-ban: mindent visz, és mindent felülír! Ha nagyobb jövedelem akadálya a gyermek, a házasság, az érzelmes emberi kapcsolatok, a szülőföldhöz ragaszkodás, a szellemi táplálék, a nemzeti kultúra, a keresztény tanítások, az erkölcs… azokat sorra ki kell hajítani, mint a fölösleges terhet a süllyedő hajóról, a zuhanó repülőből.

Igen, itt, ezen a ponton már vissza is térhetünk a vajdasági magyarság demográfiai katasztrófájához. A vajdasági magyar nők a fenti uralkodó értékrend miatt vállalnak egyre kevesebb gyermeket, ugyanis a gyermekvállalással romlik a munkaerőpiaci helyzetük, csökken a mobilitásuk, kevesebb időt dolgozhatnak, és nem rendelhetik az életüket teljesen a jövedelemszerzés parancsának. A több gyermek pedig még nagyobb hátrány. Ám nemcsak a gyermekvállalás elmaradásának, de a szülőföld elhagyásának is ez a fő mozgató ereje. A nyugati országokban, de akár Magyarországon is több pénzt lehet keresni ugyanazzal a munkával. Az új értékrendben pedig az is mellékes, hogy valaki abszolút értelemben a szülőföldjén keveset vagy többet keres, hiszen olyan, hogy elég, olyan nincs. Azt a fogalmat, hogy elég, elégséges, elegendő, a növekedésalapú globális kapitalizmus nem ismeri.

Magam nem vagyok Buddha követője, sem a világi gyönyöröktől és anyagiaktól elzárkózó ferences szerzetes, de jógamester sem. Tudom, az ember évezredes vágya, hogy anyagi biztonságban éljen, ne legyen éhes, ne fázzon, és ne ázzon, hogy ne legyen kiszolgáltatott helyzetben, hogy a maga ura lehessen. Nem szeretném azt sugallani, hogy az embernek csakis szellemi táplálékra van szüksége, családra, gyermekekre, barátokra, csupán arra szeretnék rámutatni, hogy felborult az egyensúly, az az egyensúly, amelyre az értelmes, emberhez méltó élethez mindig is szükség volt, egyensúly a szellemi javak és az anyagiak között, az öröklét és a földi mulandóság között, az egyetemes emberi értékek és a hús-vér szükségleteink között.

A megváltozott értékrend

A globalizáció és az online világ hatására a vajdasági magyar ember hihetetlenül gyorsan azonosult az állandó gazdasági növekedés által diktált értékrenddel. Ugyanazokra a csillogó fogyasztási cikkekre vágyik a vajdasági magyar, mint a vajdasági szerb, a lengyel, szlovák vagy a német honpolgár. Csakhogy ezek az azonos fogyasztási cikkek nem mindenhol egyformán elérhetőek a munkavállaló ember számára. A gerjesztett vágyak hasonlóak, a helyi realitások viszont eltérőek, ezért van mozgásban az egész világ, délről északra, keletről nyugatra vándorolnak az emberek. Noha Európa leggazdagabb országait sokkal kevesebb lakos hagyja el a nagyobb jövedelem reményében, az állandóan növekedő globális kapitalizmus logikája a leggazdagabb országokban is nehezíti a gyermekvállalást, bomlasztja a családot és a családi kötelékeket, a nemzethez, a szülőfölhöz, az egyházakhoz ragaszkodást. A migrációs növekmény nélkül ezekben az országokban is fogyna a lakosság. A jóléti Ausztriában, Németországban és Hollandiában is egyre kevesebb gyermeket vállalnak az osztrák, német és holland nők. A gyermekvállalás nem az anyagi jólét és biztonság kérdése. Akármennyire is szeretnék egyesek a gyermekáldás hiányát a szociális védelem, a jólét és biztonság hiányával magyarázni, ez döntően nem ezektől vagy ezek hiányától függ. A megváltozott értékrenddel egyszerűen összeegyeztethetetlen a gyermekközpontú család és maga a hagyományos anyaság is.

A vajdasági magyar a nagyobb vásárlóerő reményében külföldre távozik, de legalábbis oda vágyik. Aki pedig nem, az is megérti, elfogadja vagy támogatja is, hogy rokonaik, ismerőseik, barátaik a nagyobb kereset reményében elhagyják a szülőföldjüket. A vélt vagy valós szükségletek és a lehetőségek között nyíló olló tömegesen arra ösztönzi a magyarokat, hogy házat/hazát változtassanak.

Nem lehet a saját fegyverével a saját pályáján legyőzni az ellenfelet

Ha a gyermekvállalás elmaradásának és az elvándorlásnak is a pénzt, a vásárlóerőt Isten helyére állító új értékrend az okozója, akkor joggal tehetjük fel a kérdést, miért nem tudta megállítani vagy jelentősen fékezni a pusztulásunkat a Magyarország által a Prosperitati Alapítványon keresztül folyósított több száz millió eurós támogatás, a kedvező hitel, az „Atlasz-hegységnyi” pénz. A támogatási rendszer megálmodói, a Vajdasági Magyar Szövetség korifeusai és gazdasági szakemberei logikusan gondolkodva jutottak arra a megállapításra, hogy az emberek több pénzt, nagyobb anyagi biztonságot, a vállalkozásaiknak biztos támaszt szeretnének, és az elvándorlásuknak, de részben a családalapításunknak is ezek hiánya a fő okozója. Hitték, hogy ezek biztosításával nemcsak az elvándorlást, a demográfiai pusztulást állíthatják meg, de jelentősen növelhetik a biztos szavazóbázisukat is.

A szavazóbázis erősítéséről, mint politikai kérdésről nem értekezhetek, ezt a tisztségem etikai szabályai nem teszik lehetővé, és ennek az írásnak ez a kérdés nem is képezi a témáját. Ugyanakkor érdekes választ keresni arra a kérdésre, hogy miért nem tudta az „Atlasz-hegységnyi” támogatás megfékezni a magyarság demográfiai pusztulását, miért fogytak a magyarok a forintmilliárdok mellett is gyorsabban, mint a vajdasági románok, szlovákok vagy ruszinok, akik semmilyen ehhez hasonló támogatásban nem részesültek.

Én magam úgy látom, hogy a számításba egyetlen hiba csúszott, összehasonlíthatatlanul nagyobb a hangereje és a hatása annak a végtelen gazdagságnak, amely hamis csillogásával csábít a leggazdagabb nyugati országokba, mint annak, amely a szülőföldi boldogulásra sarkall. Olyan ez, mintha az űrbe repülni kívánó kalandornak a rakéta helyett motoros sárkányrepülőt vagy Ikarosz viaszolt szárnyait kínálnánk fel, és ezzel akarnánk eltéríteni attól, hogy Cape Canaveralba utazzon, és sorba álljon az űrrakéta előtt. Ha az űrrepülés a cél, Ikarosz szárnyai nem fognak eltéríteni a szándékunktól. Talán ezért nem volt hatékony a gazdaságfejlesztési program támogatási rendszere, bármennyire is szurkoltam neki folyamatosan.

A megálmodói jól felismerték a vajdasági magyarokat mozgásba lendítő motívumokat, de azt nem tervezték be, hogy a pénzvilágot és annak munkaerő iránti igényeit nem lehet pénzzel legyőzni. A magyarországi támogatások nem versenghettek a svájci vagy a német bérekkel. A több mindig jobb, mint a kevesebb, szól a dogma.

A jobb élet keresése és az ára

A fentiekben már szóltam arról, hogy az uralkodó, növekedésközpontú gazdasági rendszer és a globalizáció mindenható értékké és érvvé emelte a nagyobb vásárlóerőt, a nagyobb keresetet. Ami pénzzel nem vásárolható meg, az nem is számít. Ez az egyszólamúság azonban hazugságra épül, hiszen az ember esendő és halandó, a pénz hiánya ugyan megkeserítheti az ember életét, de pénzzel nem vásárolható boldogság, és nem állítható meg sem az öregedés, sem a földi elmúlás, bármennyire is ezt akarják velünk elhitetni. Erről pedig éppen azok tudnának a leghitelesebben tanúskodni, akiknek pénzből nagyon-nagyon sok van. 

De tehetünk-e bármit az oly gyorsan és eredményesen terjedő új „értékrend” ellen, amely a jobb életet a több pénzzel azonosítja? Valamit talán igen, mondjuk, azzal, ha nem engedjük meg, hogy az algoritmusok gondolkodjanak és döntsenek mindenben helyettünk; ha a saját fejünkkel gondolkodunk; ha odafigyelünk a magunk körül levő hús-vér emberekre, nem pedig a digitális világban levő ismerőseinkre; ha újra teret engedünk az érzelmeinknek, és nem akarunk folyton másnak látszani, mint amik vagyunk; ha nem a csillogást, hanem a fényt keressük; ha nem csapjuk be folyamatosan önmagunkat és másokat; ha tanulunk a történelemből, és tiszteljük elődjeink hagyatékát; ha sziklára építünk, nem homokra és délibábokra. Mindezt megtehetjük, mert Isten a saját képmására teremtett bennünket, mert lehetővé tette számukra, hogy dönthessünk a jó és a rossz között.  

Mindezt azonban újra kell tanulni, hiszen nagy a zaj körülöttünk, a talmi csillogás elvakít bennünket, páratlan manipuláció zajlik körülöttünk és velünk. Az embereket szofisztikált eszközökkel újraprogramozták, a növekedésalapú gazdasági rendszer hűséges szolgáivá tették őket. Most nem korbáccsal és láncokkal kényszerítik őket, hanem szabad akaratukat manipulálják. Elhitették az emberekkel, hogy szabad akaratukból és saját érdeküket követve szolgálják a növekvő gazdaságot, a milliárdosok határtalan birodalmát. Ennek a szolgálatnak vált áldozatává 69 ezer magyar ember tizenegy év alatt. Aki nem hiszi, járjon utána.