Miközben Szerbia összetett problémákkal néz szembe, amelyek az egész társadalmat válságba sodorják, az akadémiai közösség nagy részének reakciói hiányoznak. Az egyetemi tanároknak, valamint az egyetem munkatársainak egyetlen feladata az lenne, hogy körültekintés nélkül kizárólag oktatással és tudománnyal foglalkozzanak? – teszi fel a kérdést Miloš Đošić az N1 újságírója.

A közszféra dolgozói, szülők, diákok, polgárok és mindenki más, politikai oldaltól függetlenül nyomás alá helyezi magát, nyilvánosan kifejti nemtetszését, rámutat az országban terjedő erőszakra, a rendszer hiányosságaira, és követelik a politikai felelősségvállalást. Azonban hol vannak a tekintélyes és viszonylag védett értelmiségiek az egyetemekről? – kérdezi Đošić.

Amikor elolvastam az írás címét – Miért hallgat az akadémiai közösség kitartóan a fontos témákról, félelemből, vagy lojalitásból? – először azt gondoltam, na, végre egy cikk, amelyik az értelmiségünk hallgatásáról szól. Továbbolvasva azonban kiderült, hogy a szöveg fordítás, az újságíró a szerb értelmiség hallgatásának okait kutatta.

Miért hallgatnak és alszanak kitartóan az egyetemi tanárok? Ezt a kérdést tette fel 2019-ben az azonos című szövegben Goran Bošković, az Újvidéki Egyetem nyugalmazott professzora. Két okot említ – a költségvetésből finanszírozott intézmények vezetésének a hatalmon lévő párthoz való közelségét és a személyes kifogást – az önérdektől, a nepotizmustól a politika iránti ellenszenvig, a nyugdíj felé lépkedést „a saját dolgaimmal törődöm” jelmondatot.

Ez egy paradox helyzet. Egy rendes professzor nem veszítheti el a címét, egy akadémikus nem veszítheti el akadémiai státuszát. Valójában nincs okuk félni, létük nincs veszélyben. Emberek ezrei vannak, akik közvetlenül függnek a mostani rezsimtől, akik döntöttek, utcára vonulnak és közvetlenül részt vesznek a tiltakozásokban. Ez pedig tovább erősíti az egyetemi tanárok szégyenérzetét – mondja Slobodan Prvanović, a belgrádi Fizikai Intézet kutatója.

– Bár a rezsim megkeserítheti az emberek életét az egyetemeken, intézetekben, ez mégis minimális haszonnal jár, ami azzal együtt jön létre, ha valaki lojális a rezsimhez, vagy csak nem ellenzi azt. Az értelmiségre riasztanak először, hiszen ki más emelné fel a hangját, ha az értelmiségiek nem gondolkodnak és beszélnek szabadon – tette hozzá Prvanović.

– Tudjuk, hogy az államnak politikai befolyása van a dékáni és rektori kinevezések körül, valamint, hogy a Nemzeti tudományos tanácsban is többségben vannak a minisztérium emberei. Kiharcolták azt, hogy az intézményekben többségben legyenek, és hogy ellenőrizzék azokat. Bizonyos értelemben az állam irányító testületein keresztül ellenőrzi az egyetemi igazgatási szervek kinevezését – mondja Vladan Čokić, a MASA Akadémiai Szolidaritási és Foglalkoztatási Hálózat [Mreža akademska solidarnosti i nagažovanosti] munkatársa.

– Ki más, ha a közöttünk legképzettebbek nem gondolkoznak és beszélnek szabadon? –kérdezi írása végén az N1 újságírója is.

A délvidéki/vajdasági magyar közösség létszáma az utóbbi tizenegy évben egyharmadával csökkent. A tartományban található „üres lakásokra” vonatkozó adatokat elemezve Balla Lajos azt a következtetést vonja le, hogy „az itt élő magyarság helyzete sokkal súlyosabb”, mint amit a „halálsikollyal felérő” népszámlálási adatok elemzése első részében leírt.

A magyar közösség drasztikus fogyásáról és az ezzel járó felelősségről azonban szinte semmilyen vita nem alakult ki.

Ez a megállapítás azonban nem csak a népszámlálási adatokra vonatkozik. Közösségünk helyzetének folyamatos rosszabbodásával kapcsolatos egyéb kérdésekről sem találni írást, vagy csak szórványosan jelenik meg egy-egy cikk kommentár. Az is leginkább az önmagukat függetlennek nevező internetes hírportálokon. Adatokat közölnek ugyan, de a kommentár legtöbbször elmarad.

A Vajdasági „Magyar” Szövetség olyannyira leuralta a nyomtatott sajtót, hogy abban csak Pásztor István (párt)vezér és a köreihez tartozó pártkatonákkal kapcsolatos hírek, interjúk jelennek meg. Azzal a céllal, hogy terjesszék és elhitessék a (még megmaradt) magyarokkal, hogy ilyen jó még sosem volt nekünk, hogy „aranykorban” élünk. A nyomtatott és az elektronikus sajtóból és a közéletből is eltűntek a kritikus gondolatok. Pedig a sajtónak az elsődleges feladata a mindenkori hatalom ellenőrzése.

A legújabb példa a Tanyaszínház szabadságának megszüntetése, a Magyar Nemzeti Tanács alá kényszerítése. Egyetlen kommentárt nem találni az ezzel kapcsolatos testületi döntésről! Hallgat az értelmiség, de a függetlennek nevezett internetes portálok is. Ünneplik az idei turnét, mintha mi sem történt volna. Igaza is van a Pásztor-klánnak, a birkanyájjal így kell bánni.

Hol van a magyar értelmiség? Van-e még egyáltalán? Miért nem hallatja a hangját?

Az értelmiség nagy része már külföldön keresi a megélhetést, a jobb életkörülményeket. Azok között, akik itthon maradtak, alig akad, aki közösségi ügyekben nyilatkozni, megszólalni mer. Féltik a megszerzett pozíciót, vagy csupán attól félnek, hogy nem kapnak tapsot a behódolt, bégető nyáj részéről, akik szeretnék, hogy mindenki játssza a szolga szerepét, mert mást el se tudnak képzelni. Lakájnak születtek, máshoz nincs képzettségük, hajlamuk.

Nincsenek többé vitatribünök a magyar közösség helyzetéről, problémáiról, csak Véemeszes rendezvények, mint például a július 6-ai egyszólamú XX. Vajdasági Szabadegyetem a kishegyesi Kátai-tanyán, „a vajdasági magyar fiatalok számára”, vagy a „nemzetpolitika kihívásai” című, a VM4K (Lovas Ildikó) szervezésében tartott (palicsi Bálványos néven elhíresült) „panelbeszélgetés”, amelyet a II. Nyárhangoló Fesztivál részeként tartottak meg, s amelyen a szenior Pásztor volt az öblös hangú vezérszónok a dobszóra evező, palicsi játékra kivezényelt újságírócsapatoknak. „Közéleti elkötelezettséggel” fertőzve meg a részvevőket.

Csupa „nyárhangoló” ideológiai agymosás! Sehol egy értelmiségi vagy szakember állásfoglalása, nincs párbeszéd, hiányzik az érvek ütköztetése, amelyek nélkül nincsen előrehaladás! Félelemből vagy lojalitásból hallgatnak? A közösség sorsa már nem is érdekli őket? Vagy már nincsenek is?

A helyzetet csak súlyosbítja, hogy nincsen egyetlen vajdasági magyar civil szervezet sem, amelyik a közösségi jogokért való küzdelmet tűzte volna ki célul!

Hova jutunk, ha „a közöttünk legképzettebbek nem gondolkoznak és beszélnek szabadon”?

Psszt! (Illusztráció)