Önszerveződés az északi határ mentén?

Folyamatosan olvasok szinte minden hírszolgáltatónál az Észak-Bácskában tapasztalható „menekültügyi helyzetről”. Az egyik megjelent írás kapcsán hasonlóságot véltem felfedezni azzal, ami 1992-ben Oromhegyesen történt. Akkoriban ott a kétségbeesett anyák az önszerveződés útját választottak, hiszen az egyedüli délvidéki/vajdasági magyar politikai szervezettől semmi mást nem kaptak, csak buzdítást és üres ígéreteket. Idővel a buzdítás is elmaradt, helyette jöttek a vádak, mert „nem illett bele” az akkori diktátorral – fű alatt – megkötött megállapodásba. Talán ennek is köszönhető, hogy az önszerveződés tartóssá vált, 96 napig folyamatos volt.

Térjünk vissza arra, ami jelenleg Hajdújáráson (Palicson, Horgoson stb.) történik. Eközben azt se felejtsük el, hogy most már létezik(?) több itteni magyar párt és politikai szervezet, de közülük a (papíron) legnagyobb támogatottságú igyekezett önmagát úgy pozícionálni, hogy minden szinten részese legyen a hatalomnak. Valami hasonló történt az anyaország viszonylatában is. Azonban mindez nem csak azt jelenti, hogy a „benyalás” az itteni és ottani zsebdiktátorokra korlátozódott: akarva-akaratlanul közvetett kapcsolatba kerültek az orosz bátyuskával is. Meglehet, ez volt az oka, hogy a hajdújárásiak még csak buzdítást sem kaptak, de a menekülttömeg által megszállt települések lakosai nem kapnak tőlük semmilyen gyakorlati támogatást. Meg kell elégedniük a pufogtatott közhelyekkel, hogy: Szerbia intézményei éberen figyelik a helyzetet, minden tőlük telhetőt meg is tesznek, majd bölcsen hallgatásba burkolóznak.

Talán most egy kicsit bonyolultabb a helyzet, mint 1992-ben. Szerbia nem meri déli határain megállítani a menekültáradatot, mert így „udvarolhat” az Európa Uniónak. Ráadásul behunyja még a szemét is, amikor szervezett módon szállítják a menekülteket a délitől az északi határig. Egyre inkább „kilóg a lóláb”, hogy a hatalmi struktúrák egyes részei mindezt nem csak elnézik, hanem még szervezik is. De nemcsak az utaztatást, hanem még a fegyverekkel való ellátást is. Nem véletlen, hogy nem kapunk részletes információt a menekültektől elkobzott fegyverekről, de még csak a felrobbantott és hatástalanított robbanószerkezetekről sem. Sokan vannak, akik ezt a kérdést igyekeznek elbagatellizálni, mondván, „Megértem őket, hiszen rendőrként, csendőrként… olyan kevéske a bérük, hogy kénytelenek ezt az utat választani, hiszen jó pénzért nemcsak elnézik, hanem még arra buzdítanak is” – csakhogy szerintem az ilyen hozzáállás már a cinkossággal egyenlő!

Ezért kezdődött meg az említett területeken az önszerveződés. Ez ellen nincs is semmi kifogásom, sőt még támogatom is, de javaslom a következők figyelembevételét:

Tilos az önszerveződés olyan célok elérésére, amelyeket az állam, intézményei vagy intézményrendszere létrehozásával, azok illetékességébe helyez (polgárok biztonságának szavatolása, életük és vagyonuk védelme stb.).
Úgyszintén tilos az olyan önszerveződés, amellyel egyének vagy csoportok (függetlenül attól, hogy idevalósi vagy külföldi állampolgársággal rendelkeznek) alkotmánnyal szavatolt emberi jogait korlátozzák.
A felsoroltaktól függetlenül mindenki számára alkotmánnyal szavatolt a jogos önvédelem is, amennyiben sürgős eset áll fenn, illetve az állami intézmények valamilyen ok miatt képtelenek végezni a jogvédelemmel kapcsolatos teendőiket.
Végső esetben, ha a polgár veszélyben érzi életét vagy vagyonát, mert az említett intézmények az előző pontban leírtak miatt a védelmet nem biztosítják, jogosult önvédelmi eszközök (köztük fegyver) tartására is.

Én az utolsó két megoldást nem javaslom, de nemcsak azért, mert erőszakellenes vagyok. Azért sem, mert a jogos önvédelem határai nincsenek pontosítva, annak igénybevételét követően a bíróságok illetékesek meghatározni a gyakorlat és az eddigi ítélkezések alapján, hogy a „tettesek” azt túllépték-e vagy sem, azaz arányos vagy aránytalan volt a tettük.

Mindezekből egyértelmű, hogy én az erőszakellenes ellenállás híve vagyok, mert a világon nem létezik olyan alkotmány vagy más jogszabály, amely ne tartalmazna „joghézagot”. Ezt használtuk ki 1992-ben Oromhegyesen, de később megismerkedtem más országokban (Németország, Oroszország, Kolumbia stb.) is azzal, hogy milyen az ottani ellenállás gyakorlata.

Több mint 30 évvel ezelőtt mi a joghézagra alapozva egyetlenegy telefon és egy telefax segítségével sikeresen alkalmaztuk a nyilvánosság elvét. Szerbia jogszabályairól nem kívánok ítéletet mondani, de nem hiszem, hogy azok szigorúbbak vagy pontosabbak lennének, mint 1992-ben. Ami változott, az a nyilvánosság (mégpedig az azonnali és folyamatos) lehetősége. Nem kell más hozzá, csak egy (vagy sok) okos telefon és internetelérés. Ezt követően meg kell vizsgálni a törvényeket, hogy az azokban található joghézagokra milyen erőszakellenes stratégia kidolgozása a legmegfelelőbb, illetve abból milyen akciót vagy akciósorozatot lehet létrehozni, majd azokat folyamatosan megvalósítani.

De ez már nem az én dolgom! Amennyiben úgy érzik az említett településen lakók, hogy valamiben segíthetek, még arra is készen állok. Tolakodni nem fogok, hiszen szerintem ők maguk is képesek az önszerveződésre!