Az utóbbi két színházi évadban három olyan színházi előadást láttam, ami elvarázsolt, és ami emellett arra kényszerített, hogy a nézőtéren ülve ne csak nézzem, lássam a színpadon történteket, ne csak kövessem, megértsem az előadás kínálta üzeneteket, hanem a jelenben, agyi kapacitásom teljes igénybevételével, a nézőtéren ülve fejtsem meg azt a színpadi játék generálta jelrendszert, amit a színdarab alkotói összművészeti szinten felkínáltak. Ily módon valóságos intellektuális utazás részese lehettem, amire, valljuk be őszintén, mai lepusztított, elbutított világunkban nemigen van alkalma azoknak, akik nem a kenyeret és cirkuszt kínáló életvitelre kívánkoznak.
A Siflis Anna rendezte előadás, mely szerbiai ősbemutatója volt Caryl Churchill kortárs angol írónő színpadi művének, nem arról szólt, hogy beülök a nézőtérre, és megnézek egy lineáris történetmesélésen alapuló cselekménysorozatot. Ahogyan anno az Urbán András rendezte A nézés költészete, illetve utóbb a Hegymegi Máté által színre vitt A föld fia, Az iglic is a párhuzamos világok találkozójának drámai találkozásán/összeütközésén alapul: ezúttal a való és a szellemvilág egymásba gabalyodása révén.
Számomra egy újratalálkozás lehetőségét adta meg ez a produkció, nevezetesen az izlandi utazásomat hozta emlékezetbe, ahol a trollok világa még nem kopott ki a mai világból. Élő valóságként mindennap találkozhat vele az ember, például olyan esetekben, mint amikor útépítés során kiderül, hogy a trollok területén kellene áthaladnia egy útszakasznak – ilyenkor a projekttervezők minden esetben kerülőút formájában oldják meg a problémát.
Az Iglic csapata
Visszatérve a látott előadásra, az első pillanattól kezdve alapszinten egy olyan üzenetet közvetített, amelynek lényege a szeretetkeresés volt az eldurvult, érzelmektől kiherélt, szeretethiányos jelen valóságunkban, amelyben immár az emberiességet az elviselhetetlenségig tipró, tagadó körülmények uralkodnak, holott a vakvágányra terelődött emberi élet egyetlen kiútját az anyagelvű világból csakis a szeretet biztosíthatja. Minden más opció végzetes következményekkel jár. Tapasztalhatjuk!
Az előadásnak számtalan üzenete közül – az emberi élet perifériára szorulása, a se veled, se nélküled állapot, a „fausti szerződéseink” életellenes következményei stb. – azért helyezzük középpontba a szeretetet, mert annak hiánya teszi rémlényekké az embereket. S ma már egyre gyakrabban találkozunk velük a való, nem pedig a mesevilágban.
Hamvai Kornél mesteri fordítása ismételten bizonyosságát adja annak, miszerint – mint a címszereplő, G. Erdélyi Hermina is megjegyezte – csodálatos anyanyelvet ajándékozott nekünk, magyaroknak a Teremtő. Jobban kellene vigyáznunk rá! S ha már a címszereplőre hivatkoztunk, megállapítható, hogy ezúttal újfent olyan színészi alakításra kapott lehetőséget a színésznő, amely színészi pályájának egyik ragyogó ékköve lett. Megbízható és megfelelő játszótársai voltak Dedovity Tomity Dina (Lily), Grgić Nikoletta (Josie), valamint a három szellemlény: Csernik Árpád, Nyári Ákos meg Ricz Ármin.
A paralel világok összeütközését, az ebből adódó drámai helyzeteket a kiválóan megjelenített összjáték jellemezte. Megteremtésére lehetőséget Siflis Anna rendezői elképzelése adott. S hogy ez teljes mértékben sikerült, mint a résztvevők is állították, a munka folyamán kialakult szeretet erejének volt köszönhető.
A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának nagyszerű évadkezdése volt Az Iglic című produkció, amely egy nem szokványos szövegszerkezet és dramaturgia révén az álom és valóság határán imbolygó, egyensúlyozó kiszolgáltatott ember szeretetéhségének és -keresésének útján vezette végig a nézőt. Tanulságos meg élménydús is volt ez az utazás.
A szabadkai körülmények ismeretében az ez évi városnapok egyedüli méltó rendezvényét is jelentette egyben Az iglic.
Jelenet Az Iglic című előadásból
