A kisebbségi magyar politizálás utóvédharc. A Pásztor Istvánhoz hasonló kisebbségi magyar vezetőknél a siker mércéje nem az, mint a „sima” politikusoknál. Nem az, hogy a pártot tudják-e egyről a kettőre juttatni, és jobb állapotban adják-e át az utódjuknak, mint amilyen állapotban az elődjüktől korábban átvették. Romániában, Szlovákiában és nálunk is a pocsék magyar demográfiai mutatók miatt a magyar pártok elkerülhetetlenül zsugorodnak. A vezetőik sikerének mércéje ezért csakis az lehet, hogy a zsugorodást mennyire tudják lassítani.
Orbán jól mondta a temetésen: Pásztor István katona volt. Az utóvédharcban több fontos csatát megnyert, mind a kisebbségi érdekérvényesítés terén, mind a belső ellenzékével szemben. Pásztor politikusi karrierjének tragédiája, hogy az első pár évének valóban fontos eredményei őrajta kívül álló okok miatt a vártnál sokkal gyorsabban elértéktelenedtek. 2011 után a „kettős állampolgárság” meggyorsította a VMSZ-nek bázist adó vajdasági magyarság kivándorlását, és ezzel kiváltotta a közösség történetének eddig tán legsúlyosabb, tán végső válságát. Ez pedig rendkívüli kihívások elé állította a VMSZ utóvédharcát is.
Pásztor 2007-ben vette át a párt vezetését. A rákövetkező néhány évnek magyar szempontból három monumentális jelentőségű fejleménye volt.
- Magyar autonómia
Amikor 2010-ben, még a Demokrata Párt vezette „balos” kormány új törvénnyel erősítette meg a nemzeti tanácsokat, húsz év küzdelmei látszottak végre révbe érni. 1989 óta kábé minden kisebbségi érdekképviselő ezért küzdött, ki-ki a maga módján. Míg a „történelmi” VMDK-sok a teljes belgrádi elittel szembehelyezkedtek, addig a külön úton járó Várady Tibor inkább közeledni próbált a szerb baloldaliakhoz, hogy őket győzködje. A VMSZ ’94 után ötvözte a két stratégiát, és ebbe magát Várady-t is bevonta.
A 2010-es siker jelentőségét nehéz eltúlozni: az MNT-nek innentől kezdve demokratikus legitimitása és sokkal több pénze lett, de nagyot nőtt a kulturális és oktatási intézmények, valamint a média fölötti befolyása. Szomorú, de a kelet-európai viszonyokra azért jellemző, hogy 2011-ben a Korhecz Tamás-vezette MNT egyből arra használta fel a megnövekedett befolyását, hogy Pressburger Csabát látványos eljárással eltakarítsa a Magyar Szó éléről, és a lapot a VMSZ szigorú kontrollja alá vonja.
- Fidesz és Haladó Párt
Pásztor a szövetkezés terén olyasmiket csinált, mint előtte egyik kisebbségi magyar vezető sem. A Fidesszel 2010 után szabályosan házasságra léptette a VMSZ-t, és elégetett minden hidat a magyarországi baloldal irányába. Ez szokatlan lépés volt, hiszen 1989 óta kábé teljes konszenzus volt a kisebbségi magyar vezetők közt arról, hogy az összes nagyobb magyarországi párttól egyenlő távolságot kell megtartani. A konszenzus mögötti elv szerint a magyarországi kormányok jönnek-mennek ugyan, a kisebbségi párt viszont mindig rászorul az anyaország támogatására, és ezért érdemes minden potenciális szövetségessel jó viszonyt ápolnia. Pásztor 2010-ben helyesen mérte föl, hogy Orbán hatalma hosszú távon stabil lesz, és nem célszerű mással barátkozni.
Nem sokkal később, a 2012-ben kezdődő szerbiai átmenet után Pásztor első magyar vezetőként szövetkezett a szerb jobboldallal. Az előzetes félelmek ellenére az átállás nem ütközött különösebb ellenállásba a választói bázis részéről. Hiába tűnhetett úgy sokaknak, hogy a szerbiai baloldal természetes szövetségese a magyar pártnak, ma már látszik, hogy a magyar közösség nemcsak, hogy nem veti el a Haladókkal való szövetkezést, de direktben is hajlandó rájuk szavazni. Kanizsán például a Haladók most már simán behúznak húsz százalékot, Zentán néha harmincat is.
A vajdasági magyarok persze sohasem mind etnikai alapon szavaztak. 2011 előtt mintegy kétharmad szavazott a VMSZ-re, a többiek a baloldalra. A mai helyzet viszont arra utal, hogy ennek akkor sem az ideológiai közelség lehetett a fő oka, hanem inkább az, hogy aktuálisan ők voltak kormányon. Ez pedig elgondolkodtató. Úgy tűnik, a magyarok szavazási szokásai két trendet mutatnak. A többség etnikai alapon szavaz, a többiek meg a kormánypártra, legyen az bármilyen színezetű.
Az mindenesetre tény, hogy a Pásztor-féle szövetségi politika rövid- és középtávon komoly hasznot hajtott. Pesten minden korábbinál nagyobb összegű támogatásokat lehetett kilobbizni, Belgrádban pedig a parlamenti küszöb leszállításával megkönnyítették a kisebbségi pártok parlamentbe jutását.
- A „történelmi” megbékélés
2007-ben, amikor Pásztor átvette a VMSZ stafétáját, a szerb-magyar viszony sokkal rosszabb volt, mint manapság. Ekkoriban még tartott a magyarellenes utcai erőszakhullám, és egy sor szimbolikus ügyben (Csúrog és a többi) sokkal kevésbé lehetett szabadon beszélni. De minden ellenkező híresztelés dacára a dolgok jobbra fordulásában a VMSZ-nek másodlagos szerepe volt. A mindennapok szintjén az etnikumközi viszonyok a generációs váltás miatt javultak meg. A háború idején felnőtt generációt követők kevésbé nacionalisták már, mint az elődeik, és ez nyilván meghozta a kisebbségellenes erőszak lecsengését is.
A VMSZ a politikai elit szintjén a Fidesz és a Haladók közti közeledésben vállalt közvetítő szerepet, de valószínűleg ennek sem volt döntő jelentősége. A jelenlegi magyar és a szerb vezetők, mindketten jobboldali félautokraták lévén, egymás természetes szövetségesei, és előbb-utóbb úgyis egymásra találtak volna. Ráadásul az egész „történelmi” megbékélésnek pont a legtöbbet reklámozott emlékezetpolitikai része bizonyult a gyenge pontjának. Hiába javult a magyarok megítélése Szerbiában, az 1944-es csúrogi vérengzésekkel kapcsolatban máig elképesztő a tudatlanság Szerbiában, jobb- és baloldalon egyaránt.
A demográfiai katasztrófa
A „kettős állampolgárság” által generált kivándorlási hullám aztán mindent felülírt. A VMSZ „alól” elfogytak a magyarok, és ez mindhárom területen elértéktelenítette a korábbi eredményeket.
A Magyar Nemzeti Tanács demokratikus legitimitása súlyosan csorbult. Az MNT-választásokon 2010-ben még öt lista indult, 2022-ben már csak egy, a VMSZ-é. A szavazók száma tíz év alatt majdnem megfeleződött.
A Fidesszel és különösen a Haladókkal kötött házasság lassacskán kényszerházassággá válik. A VMSZ egyre kevesebb szavazatot tud a kormánypártok számára szállítani, és ezért már az önkormányzatokban sincs rájuk túl nagy szükség. Szépen lassan egyikévé válnak a Haladók sok-sok törpe szatellitpártjának.
Végül, az etnikumközi viszonyok a tartomány nagy részében ma már legfőképpen azért jók, mert olyan kevés a magyar, hogy a szerb nacionalisták vagy nem látnak bennük fenyegetést, vagy rosszabb esetben azt sem tudják, eszik-e őket vagy isszák. Egy budiszavai barátom azzal szokott viccelődni, hogy Újvidéken ma már olyan csekély a magyarok jelenléte, hogy a városba tömegével betelepülő boszniai szerbek turistának nézik őket. Hát igen.
A fogyást természetesen a 2011-ben hatályba lépett magyarországi állampolgársági törvény gyorsította föl. Ez jól látszik a friss népszámlálási adatokból. Szerbia lakossága az utóbbi tíz évben félmillióval csökkent, és a félmillióból hetvenezren magyarok. Ez azt jelenti, hogy az összlakosság (tíz éve) négy százalékát alkotó magyarok a fogyásnak nem kevesebb, mint tizenöt százalékát adták, ami négyszeres felülreprezentáltságot jelent. Ez nyugodtan a „kettős állampolgárság” számlájára írható.
Mennyi múlott a VMSZ-en és Pásztoron?
A VMSZ-en és személyesen Pásztoron nem sok múlott. Igazság szerint a pártnak az utóbbi évtizedekben egyetlen politikai vállalkozása volt csupán, ami a demográfiát befolyásolta. Az 1990-es évek közepén a vajdasági magyar politika súlypontja Újvidékről átkerült Szabadkára, és ez maga után vonta a kulturális, oktatási és média intézmények jó részének északra tömörítését is. Például Szabadkára és Zentára hozták a tehetséggondozó gimnáziumokat, gondolva, hogy így csökken majd az asszimilációs veszteség, hisz a tartomány minden szegletéből érkező magyar fiatalok egymás közt fognak házasodni.
Akkor még nem lehetett tudni, hogy a fogyás gyorsulását nem az asszimiláció, hanem a kivándorlás fogja meghozni. Ha a VMSZ nem adja fel Újvidéket, és az egyik gimnáziumot mondjuk ott hozzák létre, az talán növelte volna az asszimilációs veszteséget, de cserébe erősítette volna a magyarok integráltságát a szerbiai társadalomba, és növelte volna az esélyét, hogy az érettségizők Újvidéken maradjanak egyetemen, ahelyett, hogy egy emberként települjenek át Szegedre vagy Pestre, ahogy ma teszik.
Ám azt biztos nem lehet mondani, hogy Pásztor tétlenül nézte volna a demográfiai katasztrófát. Például kilobbizta Orbánnál, hogy Magyarország minden korábbinál több támogatást küldjön Vajdaságba, és ezúttal ne csak oktatási meg kulturális célokra, hanem vállalkozásfejlesztésre is. A Prosperitati programnak bőven vannak visszásságai, számítások szerint a pénz mintegy hatvan százaléka a kedvezményezettek négy százalékának zsebében landol. Ám ezzel együtt tény, hogy Pásztorék legalább megpróbáltak kezdeni valamit a helyzettel, és egy csomó embernek alighanem segítettek az itthon boldogulásban.
Néhány felesleges konfliktus
Pontosan a demográfiai válság miatt tűnik ma már elhibázott politizálásnak, hogy Pásztor az elnöksége alatt konfliktusba keveredett a kultúrában, oktatásban és médiában dolgozó maroknyi liberális „értelmiségivel”, majd 2015-ben a VMSZ tagságának nem kis részével is, előidézve a Magyar Mozgalom kiszakadását.
Mindezt el lehetett volna kerülni.
A konfliktus nem szavazatokba került a VMSZ-nek. Pásztor egy jól irányzott vágással lefejezte a Mozgalmat, amikor Korhecznek elintézett egy alkotmánybírói állást Belgrádban. Ravasz megmozdulás volt, tanítani lehetne. A Mozgalom bázisa nem sokkal később elolvadt, mára a párt teljesen felfüggesztette a tevékenységét.
Az ár, amit a VMSZ-nek ezekért a konfliktusokért fizetnie kellet, az az, hogy rettenetesen beszűkült akár a párt, akár az MNT munkájába bevonható káderállomány. A kivándorlási hullám miatt olyan kevés magyar maradt már Vajdaságban, hogy egy-két jó szakember elvesztését is megérezzük. Ez pedig nem játék.
Merre tovább, VMSZ?
Bárki lesz is Pásztor utódja, valamit nem ártana kezdenie az örökséggel. A Pásztor-féle stratégia rövidtávon komoly eredményeket hozott. De ha a továbbiakban minden marad a régiben, akkor a VMSZ közép- és hosszútávon valószínűleg sokat fog veszíteni a megmaradt befolyásából.
Az MNT legitimitásának helyreállítása például biztos, hogy plurálisabb politizálást fog követelni. Ha az MNT végre valódi viták színhelyévé válna, és bevonnák a munkájába a párt által eddig partvonalra szorítottakat, akkor talán a szavazók szemében is megnövekedne az MNT-választások tétje.
Azt is érdemes lenne átgondolni, hogy a VMSZ szövetségi politikája, tehát a Fidesszel és a Haladókkal kötött „házasság” meddig lesz fenntartható, és mikortól válhat terhessé. Előbb-utóbb kormányváltás lesz Magyarországon és nálunk is, és ha ez a pillanat eljön, nem lesz mindegy, hogy a VMSZ-nek lesz-e lehetősége az új kormányokkal partneri viszonyt kialakítani. Már csak ezért is megérné újjáépíteni a szerb és a magyar baloldal felé vezető hidakat.
Az etnikumközi viszonyok szempontjából pláne nem mindegy, hogy ebbe belevágnak-e a VMSZ-esek. Pásztor István a posztja alapján arra gyanakodott, hogy szeptemberben ellenzéki aktivisták rongálták meg a Szabadka határában álló magyar feliratokat, és ők voltak felelősek a Pásztor Bálinttal ironizáló falfirkákért is. „Vučić elnöknek üzentek, de nekünk jobban fáj”, írta akkor. Ha Pásztornak igaza volt, az bizony azt jelenti, hogy a rongálók nem „sima” magyarellenességben utaztak. Azt jelenti, hogy az ellenzékiek a magyarokban elsősorban nem etnikai kisebbséget látnak már, hanem a Haladó-rezsim egyik tartóoszlopát.
Furcsa helyzet, de ha a VMSZ a demográfiai válság körülményei közt sikerrel szeretné védeni a Pásztor idején elért eredményeket, akkor a Pásztor által kitaposott ösvényt kénytelen lesz elhagyni. Például célszerű lenne, ha az új pártvezetés nem mérgesítené el annyira a viszonyát a szerb ellenzékkel, hogy az előbb-utóbb esedékes kormányváltástól félnivalója legyen. El kéne kerülni azt, hogy kormányváltás esetén a bukott rezsim támogatói ellen esedékes „bosszúnak” mi is elszenvedői legyünk majd.
Pásztor utódjára hárul, hogy kezelje a helyzetet.
Tóth Szilárd János
