Ha egy messziről jött ember belepillantana az országos kereskedelmi televíziók adásaiba, gyorsan meggyőződésévé válna, hogy Szerbia egy elképesztő módon fejlődő, gazdag ország, ahol akkora a jólét, hogy azt a „hivatalos” juttatások, mint amilyenek a szociális vagy nyugdíjtámogatások, képtelenek követni, ezért rendkívüli pénzosztásokat kell tartani egész társadalmi csoportok ellátása érdekében.

Amire amúgy sincs szükség, mert az ország folyamatosan épül-szépül, ha valaki véletlenül mégis úgy érezné, hogy kicsit kevesebb a bevétele, mint ami a megélhetéséhez kell, az nyugodtan mehet boltba, mert ott vannak a jóárasított termékek, amikből mindenki kedvére válogathat, a rezsiszámlákkal sincs gond, ha valaki határidőre törleszt, mindenféle kedvezményt kap, meg különben is, szép itt, jó itt minden, csak az a fránya gonosz Đilas ne akarná a vesztét mindennek és mindenkinek…

Aztán ha ugyanez a messziről jött ember kimegy az utcára, elmegy a boltba meg a piacra, rápillant a rezsiszámlákra, meg rákérdez a helyiekre, hogy mégis mennyit is kapnak havonta fizetés, nyugdíj címén, ha összeveti, hogy mennyiből is kellene megélniük a polgároknak, akkor azért fogja a fejét. Legszívesebben visszarohanna a tévéhez, mert ott nem voltak ilyen kellemetlen dolgok.

A messziről jött ember a kormánypárti országos adókat nézve biztosra venné, hogy itt decemberben államfőválasztás lesz, és egyetlen jelölt küzd oroszlán módjára a tisztségért, az ő neve pedig Aleksandar Vučić.

És akkor ki kell ábrándítani a messziről jött embert, aki ráfüggött a Pink Televízóra: sokféle választás lesz itt 17-én, de államelnököt, na, azt pont nem választunk.

Hogy akkor miért Vučić beszél minden csatornán? Hát mert sikerült neki évek szorgos munkájával elérnie, hogy a pártjában vezető pozícióban nem maradt ember, aki képes lenne több, egymást követő értelmes mondatot összerakni. (Mondjuk, erre az elnök sem képes, de ez egy másik történet…) Nem maradt a talpnyalókon (hű, de finom vagyok!) kívül a szűkebb pártvezetésben senki, aki képes lenne megindokolni, miért is kellene az embereknek a haladókra szavazniuk. Ahogyan a Vreme hetilap szerkesztője, Filip Švarm fogalmazott: Vučić nélkül a Szerb Haladó Párt nem létezne.

„A haladók pártként komoly válságban vannak, a különböző frakciók küzdelme folyamatos, ezért kell Vučićnak magára vállalnia mindent. Ha ezeket az embereket kamerák elé engednék, ha hagynák, hogy részt vegyenek a kampányban, az a haladók végét jelentené, mert kiderülne, milyenek is valójában.”

Így aztán Vučić folyik a csapból is.

Ebben az országban három nagyon komoly problémakör van jelen: pocsék a gazdasági helyzet, az árak folyamatosan emelkednek, a Koszovó-politika csődje egyre nyilvánvalóbb, ráadásul az élet minden területén eluralkodott az erőszak, amely ugyan a tavaszi iskolai ámokfutásban csúcsosodott ki, de tényleg mindenütt jelen van, a mindennapos iskolai bombariadóktól az utca közepén parkoló autókig, a hivatalokig, ahol csak ordítva lehet elintézni az ügyeket.

És a választásokig.

Mert most annak vagyunk a szemtanúi, hogy ezt a decemberi választást még az előtt akarja elcsalni a hatalom (= Vučić, ha már ő így állítja be a rendszert), hogy egyáltalán megnyílnának a szavazóhelyek.

Ezt a célt szolgálja a „választói turizmus”, az a jelenség, amikor emberek csak azért jelentkeznek át olyan településekre, ahol nem élnek amúgy, hogy ott szavazhassanak.

Ezt a célt szolgálja a nyugdíjasok, a rossz anyagi helyzetben lévők, a középiskolások megvesztegetése pár ezer dinárral. Ezt a célt szolgálják azok a jelöltlisták, amelyekről bizton állítható, hogy a parlamentbe jutási küszöbnek még az alját sem lesznek képesek megérinteni. Ezt a célt szolgálják az újságírók, az ellenzéki politikusok elleni támadások, az általános megfélemlítés. Ezt a célt szolgálják azok a hamis támogatói aláírások, amelyeket a jelöltállításnál használnak a pártok.

Mivel azonban túl sok a jelöltlista, sokan csak csalással képesek összeszedni a szükséges számú támogatót.

Mondhatnánk, hogy ugyan, nincs új a nap alatt. De az azért egészen új szint, hogy ismert ellenzéki színészek, újságírók nevét hamisítják egy-egy listán, akik esetében egy telefonhívással lehet ellenőrizni, hogy valóban aláírtak-e az adott pártnak bármit.

Sorjáznak az esetek, a Köztársasági Választási Bizottság és az ügyészségek pedig mélyen hallgatnak, pedig kötelességük lenne eljárásokat indítani. Ezekben az esetekben ugyanis nem csak az az aggasztó, hogy valakinek a neve megjelenik egy támogatói listán: ott lesz a személyi száma, az igazolványának a száma, a lakcíme is, ezek pedig olyan adatok, amelyekhez nem férhet hozzá bárki. Hozzáférhetnek viszont azok a tisztviselők, akik a községek nevében hitelesítik a támogatói listákat. Ez pedig igencsak kiterjedt visszaélésekre ad alkalmat, a büntetőjog meg közokirattal való visszaélésnek, közokirat-hamisításnak nevezi, és börtönnel bünteti…

A milliónyi listának azonban más funkciója is van: a szerbiai választási rendszer olyan, hogy ha egy adott lista nem éri el a bejutási küszöböt (akár a parlamentbe, akár az önkormányzat képviselő-testületébe), akkor az arra adott szavazatok arányosan oszlanak szét azok között a listák között, amelyek átlépték a küszöböt. Ha sok lista maradt a küszöb alatt, sok lesz az így megoszló szavazat, amelyekből a legtöbbet a legnagyobb párt kapja. Így történik majd meg, hogy a gyakorlatban az is a haladókra szavaz, akinek ez esze ágában sem volt, mert mély hittel karikázta be valamely apróbb ellenzéki formáció sorszámát, például az egykori miniszter, Rade Basta által vezetett Dosta! Evropski put listáét, amely kisebbségi, bunyevác pártként indulna a választáson – így ugyanis csak ötezer aláírást kellett összegyűjtenie a tízezer helyett. S hogy az ötezerből majdnem háromezret Vranjéban sikerült összegereblyézni, ahol bunyevácból legalább annyi van, mint magyarból? Hát Istenem, van ilyen… Illetve természetesen nincs, ez is egy sima választási csalás.

De miért csalnak így?

Ahogyan már mondtuk, ennek részben a választási rendszer a magyarázata, az, hogy a kis pártokra leadott szavazatok is végül a nagyokhoz kerülnek, legnagyobb számban a legnagyobbhoz.

De legalább ennyire fontos elkedvetleníteni azokat, akik esetleg nem a haladókra szavaznának. Megerősíteni a meggyőződésüket, hogy úgyis hiába minden, mert ezek csalnak, s akkor többen maradnak otthon, míg a haladók az elkötelezetteket szépen az urnákhoz terelik, és ha nem is gond nélkül, de csak behúzzák a győzelmet.

Kedves, a hatalommal elégedetlen választó, ez ellen egyet lehet tenni: a választás napján szépen elmenni a szavazóhelyhez, aztán egy erős ellenzéki formáció sorszámát bekarikázni.

Ha ezt megteszi, akkor is tett önmagáért, a gyerekeiért, unokáiért, ha a haladók maradnak hatalomban. Legalább a lelkiismerete nyugodt lesz. De egyébként is, személyesen Vučić állítja, hogy szoros az állás, szóval nem teljesen reménytelen a helyzet.

Aki viszont nem megy el szavazni, elveszíti a jogát, hogy utána nyavalyogjon.