A demokratikus nyugati világban már hosszú ideje nem működik az öröklési elv a hatalomgyakorlásban. Természetesen nem az európai királyi családokról van szó elsősorban. Az ő hatalmuk jelképes, és gyakorlatilag semmiyen hatásuk nincs az adott állam politikájára. A modern nyugati pártok kerülik a szülőről utódra történő hatalomátruházást.

Ebből kiindulva meglehetősen „gáz” egy felnőtt személy esetében, ha a pártelnök apuka töri a „politikai jeget” a „szeme fényének”.

Még a félelmetes, véreskezű szovjet zsarnok Joszif Visszárionovics Dzsugasvili, azaz Sztálin — aki 29 évig sanyargatta az orosz népet és abszolutista hatalommal bírt — sem kivételezett utódaival. Jakov fiát, aki a második világháborúban egyszerű hadnagy volt, miután a németek elfogták, nem volt hajlandó kicserélni egy német tábornokra (mondván, hadnagyot nem cserélünk tábornokra). Fia egy idő után életét vesztette a német fogságban.

Lehetne még hosszasan sorolni a példákat, de térjünk át szűkebb hazánkra, Vajdaságra.

A VMSZ hosszú ideig uralkodó elnöke, Pásztor István nem ilyen puritán módon kezelte pártja káderpolitikáját. Fiát, Bálintot alelnökének nevezte ki. Emellett ő lett Szabadka városi képviselő-testületének elnöke is. De ez sem volt elég, a szerbiai parlament tagjává, és a VMSZ-frakció vezetőjévé is tette.

Bálint sem tiltakozott túlságosan az ellen, hogy különösebb érdem nélkül jusson ezekbe a magas pozíciókba. Úgy gondolta, ha már itt az alkalom és épp az apja az, aki meghatározó a vajdasági magyar politikában, kár lenne kihagyni ezt az egyedülálló alkalmat.

Aki benne van a politikában, tudja, milyen nehéz a csúcsra törni. Ha valaki belép egy pártba, bizony fel kell kapaszkodnia a politikai szamárlétrán. Utcán, fagyban, hőségben kell járni házról házra, napokon át standoknál agitálni. Egy idő után a pártüléseken vitába szállni a többi taggal, bizonygatva a maga igazát. Majd több évnyi kemény megpróbáltatás után, mikor végre bejutott a párt vezetőségébe (amennyiben egyáltalán), akkor irgalmatlan belharcok árán talán eljuthat a párt élére.

Függetlenül attól, hogy Pásztor István politikai tevékenységéről igencsak negatív a véleményem, el kell ismernem, hogy csak önmagának, és a politikai csillagok állásának köszönheti az elnöki posztot, melyet szerintem hosszú és kemény párttevékenységével nyert el.

Fia, Bálint azonban más „tészta”. Nem a tehetsége, talpraesettsége, intelligenciája, kitartása, önfeláldozása révén érte el a magas politikai pozícióit, hanem mert ő egy bizonyos Pásztor István nevű szerb állampolgár fia. Soha nem is volt alkalma, hogy bizonyítsa (az apától független) tehetségét és tudását a politika terén. Véleményem szerint

ez Bálint személyes és politikai tragédiája is.

Azért gondolom ezt, mert mostantól kezdve, hogy apja letűnt a politikai porondról, mindenki csak úgy fog rá gondolni, mint István fiára. A VMSZ szűkebb vezetősége is csak azért tűrte őt mindeddig, mert a „nagy öreg” védelme alatt állt, de szívük mélyén gyűlölik, mert úgy érzik, tehetségesebbek nála, ám nevének köszönhetően mégiscsak ő jutott a különböző bársonyszékekbe.

Igazából nehéz elképzelni, hogy egy karizma nélküli, apjától ajándékba kapott vezetői posztokat bitorló Bálint el tudná vezetni a félig már elsüllyedt vajdasági magyar vitorlást a balkáni politikai Scyllák és Charybdisek között.

Ha valaki úgy gondolja, hogy Bálint híresen rezdületlen, érzelemmentes arckifejezése a véletlen műve, az téved. Ö is csak ember, aki bizonytalanságokkal küzd, mert mélyen legbelül tudja, hogy sehol sem lenne most az apja segítsége nélkül. A túlságosan feszélyezett magatartása arról árulkodik, hogy nem ura a helyzetnek. Nem rendelkezik sem lazasággal, sem kellő humorral.

Azt mindenki tapasztalhatja ezekben a napokban, hogy mekkora mennyiségű politikai reklámot zúdít ránk a VMSZ az interneten keresztül. Még egy bizonyíték, hogy pénz van.
Vezető nincs.

Vendégszerző: Boris Zec, okleveles jogász