Ha az ember felületesen rápillant a híroldalakra, vagy csak fél füllel figyel a híradásokra, könnyen érezheti úgy, hogy valami rémes dolog történik Németországban: tele van traktorokkal Berlin, meg a szélsőjobboldal is tüntet, meg a szélsőjobboldal ellen is tüntetnek, meg mindenki háborog valamiért…

Csak a baj van, vonja meg az ember a vállát, amennyiben nem foglal állást valamelyik oldal mellett, netán megereszt egy-két kárörvendő megjegyzést „Merkel mutti” számlájára (mintha a korábbi kancellár még komoly befolyással lenne az országában zajló történésekre), esetleg aggódik egy fél percig, hogy jajistenem, mi lesz ebből, aztán megy a dolgára, leckét kell írni a gyerekkel meg a sorozat is mindjárt kezdődik…

Németország annyiban érdekesebb a vajdasági magyar számára, mint a világ többi része, hogy jó eséllyel szinte minden családban van valaki, aki ott él, vagy tervezi, hogy oda költözik. Ha nem is teljesen megalapozottan, de a közfelfogás szerint Németország mégiscsak az anyagi jólét szimbóluma, a tejjel-mézzel folyó Kánaán, amit kicsit irigykedve, kicsit sóvárogva nézünk messziről, vagy tesszük a rosszmájú megjegyzéseket, hogy ott sem olyan már az élet, beengedtek mindenkit, aztán most megnézhetik magukat, a Józsiék is mondták a múltkor, hogy mennyire félnek…

Józsiéknak, persze, eszük ágában sincs annyira félni, hogy hazacuccoljanak, de azért legalább egy kis elégtételként szolgál, hogy ott sem fenékig tejföl az élet.

Főleg most, hogy mindenki tüntet.

Pedig a tüntetésekkel igazából nincs baj. Ez egy szervezett formája annak, hogy a polgárok megmutassák: elégedetlenek valamivel. Aztán ebből indulhat egy párbeszéd, amelynek valamilyen eredménye lesz. És akkor már kevesebben lesznek elégedetlenek.

A traktorok azért vannak az utakon meg a városokban, mert a gazdáknak nem tetszik, hogy a kormány csökkenteni akarja a mezőgazdaságnak eddig juttatott dízeltámogatásokat, illetve, hogy a jövőben valamilyen szinten megadóztatná az agrárgépeket (amelyek után eddig nem kellett semmit sem fizetni). Akitől elvonnak valamit, amivel eddig rendelkezett, az emiatt dühös, nincs ebben semmi meglepő. Ahogyan abban sem, hogy a kormány ellenzéke (jelen esetben az Alternatíva Németországért – AfD) igyekszik meglovagolni ezt a tiltakozáshullámot.

Az pedig, hogy az AfD-nek magának is vannak gondjai, nem is kicsik, már más lapra tartozik.

Normális demokráciákban ugyanis az a helyzet, hogy ha az emberek elégedetlenek a kormányzó pártokkal, akkor az ellenzék felé fordulnak, megnézni, hogy ők mit tudnak felkínálni. Az ország kevésbé fejlett régióiban, ahol az emberek rosszabbul élnek, mint a fejlettebb vidékek lakói, az ellenzék elképzelései vonzóbbnak tűnnek. Némileg leegyszerűsítve ezért láthatjuk azt, hogy az egykori Kelet-Németország régióiban egyre népszerűbb az AfD, amely részben a nagymértékű bevándorlás okozta konfliktusok felerősítésére játszik rá (és itt nemcsak az Európán kívüli bevándorlókra kell gondolni, hanem bizony a dél- és kelet-európaiakra is; Józsiékra is), illetve minden bajok okozóinak a bevándorlókat (lásd még: „migránsokat”) látja és láttatja, az ellenük való fellépésben egészen szélsőséges módszereket is elfogadhatónak tart. Legalábbis addig, amíg ellenzékben van a párt, tegyük hozzá, mert azt még senki sem tudja, milyen lenne az AfD, ha a kormányzás jogát is megkapná – az olasz példa azért érdekes párhuzamokat kínálna…

Akárhogy is, egyelőre ott tartunk, hogy az AfD szélsőséges „megoldásokat” vet fel időnként, amelyek azért eléggé aggasztóak, tekintettel arra, hogy sehogy sem egyeztethetők össze a demokratikusnak tartott megoldásokkal. Ilyenekről hallottak például annak a tavaly novemberi, igencsak zárt körűnek szánt találkozónak a résztvevői is, akik egy potsdami villában gyűltek össze, hogy meghallgassák a „remigrációról” szóló elképzeléseket, amelyek részeként több millió embert deportálnának Németországból, ha az AfD hatalomra kerülne. A találkozó résztvevői szerint nemcsak a menedékkérőket toloncolnák ki, hanem azokat is, akik már rendelkeznek tartózkodási engedéllyel vagy akár német állampolgársággal is.

A találkozót ugyan titkosnak tervezték, de a Collectiv oknyomozó portál azért csak hozzájutott információkhoz, amelyeket január első felében publikált is.

Ez pedig hatalmas felháborodást keltett, és csak részben amiatt, ami ott elhangzott. A másik részét a közfelháborodásnak a felsejlő történelmi párhuzam adta: ugyanis 1942. január 20-án a Berlin melletti Wannsee-tó partján egy villában titkos találkozót tartott a náci német kormány több tagja, akik a „zsidókérdés megoldásának” operatív részleteiről egyeztettek. A wannseei konferencia történéseit egy fennmaradt hivatalos jegyzőkönyvből ismerhette meg az utókor. Amikor sok évtizeddel később Adolf Eichmannt a bíróságon megkérdezték, miről is esett szó a találkozón, egyszerűen annyit mondott, hogy a „zsidók meggyilkolásának különböző módozatairól” beszéltek. Pontosabban: a Harmadik Birodalom és az általa elfoglalt területeken élő zsidóság tervezett deportálásáról és tömeges kiirtásáról, illetve mindennek a megszervezéséről.

A podstami találkozó ugyanennek a Wannsee-tónak a másik partján zajlott hasonlóan bizalmas körülmények között. Azon részt vett az AfD elnökének, Alice Weidelnek az egyik legközelebbi munkatársa is, akit utóbb, miután kiderült, mik hangzottak el a podstami összejövetelen, a pártelnök ki is rúgott. De ez már nem segített a dolgokon, Németország-szerte hatalmas, AfD-ellenes tüntetések kezdődtek. A németek tekintélyes része ugyanis még mindig semmiféle hasonlóságot nem kíván látni mai hazája és a náci Németország között.

Felvetődött annak a lehetősége is, hogy a náci vonásai miatt esetleg be kellene tiltani az AfD-t. Ez csak elsőre tűnhet jó ötletnek. Azon túlmenően ugyanis, hogy egy párt betiltása nem is olyan egyszerű jogi szempontból sem, kérdéses, mennyire lenne okos egy olyan formáció betiltása, amelynek jelenleg mintegy húszszázalékos országos szinten a támogatottsága. A támogatókat ugyanis nem lehet betiltani, ők ott maradnak, és elégedettebbek sem lesznek, s ráadásul, ha betiltják és feloszlatják a pártot, akkor a „megszelídíthetőségének” a lehetősége is elveszik.

Hogy ne ezzel kelljen foglalkoznia, az AfD elnöke gyorsan felvetette, hogy pártja, ha hatalomra jut, egy, a brexithez hasonló népszavazást kezdeményezne Németország uniós tagságáról, ha nem sikerül elérni a közösség reformját. Mielőtt még valaki vérszemet kapna, gyorsan szögezzük le: a német társadalom kilencven százaléka egyértelműen uniópárti, még az AfD híveinek a fele is, nem kell egyelőre tartani attól, hogy ez rövid idő alatt megváltozna.

A tény viszont, hogy ezek a kérdések tömegeket mozgatnak pró és kontra, azt jelzi, hogy egészséges társadalom a német, képes lefolytatni ezeket a vitákat, még ha aggasztó jelenségekről is szólnak.

Ahogyan az egy demokráciától el is várható.