Ha kell, vigasztal, ha kell, szórakoztat, játszik, altat, sétálni és kirándulni megy a gyerekekkel, teát főz, és kenyeret ken nekik – Kálmán Bernadett, avagy mindenki Bertike nénije harminckét éve dolgozik a tóthfalusi Kuckó óvodában kisegítőként. A gyerekek iránti szeretetről, hivatástudatról, magánéletről és a saját gyerekeiről is kérdeztük. 

Milyen volt a gyerekkora?

– Egy Velebit mellett elterülő tanyán születtem, ötéves voltam, amikor Tóthfaluba költöztünk. Számomra az óvoda már gyerekkoromban egy meghatározó hely volt. Amellett, hogy nagyon szerettem ide járni, a társaimról is szerettem gondoskodni, például rendszeresen mesét olvastam nekik. Az ilyen gyerekek – mint azt ma már tudom – ritkaságszámban mennek. Egyetlenegy kislánnyal találkoztam az elmúlt három évtizedben, aki hasonlóképp mesét olvasott a társainak, mint annak idején én. Az általános iskola befejezése után nem tanultam tovább, a szüleimmel jártam kapálni, kukoricát szedni, szárat vágni és így tovább. Ők egyébként többnyire azzal foglalkoztak, hogy felfogták az idénymunkákat, amelyek elvégzésére csoportokba gyűjtötték az embereket, akikkel aztán ezeket a munkálatokat közösen el tudták végezni. Szegények voltunk, nem volt tehát más választásom, dolgoznom kellett. Tizennyolc évesen férjhez mentem, nem sokkal később született egy fiam és egy lányom. Amikor a lányom iskolás lett, akkor kezdtem el dolgozni az óvodában kisegítőként.

Milyen feladatokkal járt ez akkor, és milyenekkel jár most óvodai kisegítőként dolgozni?

– Annak idején az óvoda tulajdonképpen az iskolában kapott helyet, mindössze egy termünk volt, az uzsonnát az iskola biztosította a gyerekek számára. Az én feladatom volt ezt szétosztani, illetve az étkezés után elpakolni, valamint a nap végén kitakarítani a termet és a hozzá tartozó toalettet. 2002-ben, amikor az óvoda önálló épületbe költözött, már a feladataim köre is bővült, nem sokkal később ugyanis bevezették a reggeliztetést az uzsonnát megelőzően, azóta azt én készítem, ahogyan persze az uzsonnát is, emellett takarítok, és elvégzem a kerti munkálatokat. Tavaly útjára indult a napközi-szolgáltatás is, ez azt jelenti, hogy azoknak a szülőknek a gyerekei, akik dolgoznak, délután fél négyig az óvodában tartózkodhatnak, a reggeli és az uzsonna mellett pedig kapnak ebédet is, és délután foglalkoznak velük.

A gyerekek iránti szeretete honnan ered? 

– Azt hiszem, az őszinteségükből. Végtelenül őszinték, ezáltal nagyon aranyosak és szerethetőek, na meg ragaszkodók, és persze csintalanok, ezt kár lenne tagadni. Mégis annyira természetesek és igazak. Ha segítségre szorulnak, be kell kötni a cipőjüket, vagy meg kell igazítani a nadrágjukat, akkor odajönnek, és szólnak, de ha valamilyen öröm vagy bánat éri őket odahaza, azt is elmesélik. Elmondhatom, hogy mindegyikükkel közvetlen viszonyban vagyok, és mindegyiket egyformán szeretem. 

A saját gyerekeivel és unokáival milyen a kapcsolata?

– Úgy gondolom, hogy a fiammal és a lányommal is jó kapcsolatot ápolok, ahogyan az unokáimmal is. A lányomnak és a fiamnak is egy-egy gyermeke van, egy lány- és egy fiúunokával büszkélkedhetek.

Vannak olyan felnőttek, akik egykor ide jártak, és ma már a gyerekeiket hozzák? 

– Hogyne, és hogy ezt megélhetem, nagyon jó érzés. Ez egy kis falu, itt mindenki ismer mindenkit, az emberek többsége jóban van a másikkal. Nemcsak a gyerekeknek, hanem a szüleiknek is úgy a boltban, az utcán vagy bármelyik helyi rendezvényen én a Bertike néni vagyok. Az elmúlt harminckét évben mindenki Bertike nénije lettem.

Van olyan emlékezetes eset, pillanat, amit soha nem tud majd elfelejteni?

– Nagyon sok kedves pillanat van, amire szívesen emlékszem vissza. De akadnak olyanok is, amelyek viccesek vagy épp szomorúak, ám azok másokra nem tartoznak. Egyszer egy kislány nagyon szomorú volt, és egész nap sírdogált. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baj, mire azt felelte, hogy hiányzik az anyukája. Én azt válaszoltam, hogy nekem meg a gyerekeim. Erre ő megkérdezte, hogy nekem vannak gyerekeim, mondtam, hogy persze, sőt, unokáim is vannak, akik szintén hiányoznak. Végül kiegyeznünk abban, hogy az óvodában én rájuk úgy tekintek, mint a saját gyermekeimre, ő pedig nyugodtan tekintsen rám úgy, mint a nagymamájára, és akkor nem lesz baj.

Mennyivel nehezebb lefoglalni most a gyerekeket, mint annak idején? 

– Sokkal nehezebb, ez tény, viszont ha egy kicsit kreatív az ember, akkor ez megoldható. Az óvó néniknek erre kiváló módszereik vannak, és azt hiszem, már mi is elég jól kitapasztaltuk azt, hogy mi lehet érdekes a számukra.

Mivel foglalkozik szabadidejében?

– Kevés szabadidőm van, ugyanis az óvodai munkám mellett mindig volt egy, de akadt olyan is, hogy több mellékállásom, és nincs ez másként most sem. Szeretek olvasni, keresztrejtvényt fejteni és kézimunkázni. Éppen ezért nagyon örülök, hogy nemrég újraindult a kézimunkacsoport-foglalkozás a faluban a Fehér Akác Művelődési Egyesületben. Korábban is tagja voltam már, a foglalkozások mellett kiállításokra is jártunk, aztán lemorzsolódtunk, így a csoport szüneteltette a működést, most azonban újult erővel folytatjuk tovább. Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer nyugdíjas leszek, akkor sem fogok unatkozni.