A film címe: A dobozember (Hako Otoko, The Box Man)
Ország: Japán
Rendezte: Isi Gakuruju (Gakuryū Ishii)
A film forgatókönyve Abe Kobó (1924-1993) novelláját használta fel.
Abe Kobó japán költő, író, színházrendező neve 1962-ben vált világszerte ismertté, amikor megjelent A homok asszonya című regénye. Ahogy A homok asszonya, így A dobozember is abszurd regényként jellemezhető az irodalmárok szerint, sőt, Óe Kenzaburó (Kenzaburō Ōe), a Nobel-díjas japán író Abe Kobót egyenesen az avantgard regény japán úttörőjének tartja.
Nagyon súlyos ez a film, akárcsak elődje, A homok asszonya. Bár mindkét történet abszurd, vagyis nem a cselekvések és az események az igazán érdekesek, hanem ezek szimbolikus jelentései.
Gakurju 1997-ben kezdett hozzá a Dobozember forgatásához, de abba kellett hagynia. Több mint negyedszázaddal később azonban elkészült a film, melynek nem a cselekménye súlyos, hanem a mögöttes jelentése. Hogy e jelentést az is értse, aki sohasem élt Japánban, nem ismeri sem a szokásokat, sem pedig a mindennapi, mindenki számára kötelező normákat, az alábbiak csak közvetve szólnak e filmről. Abban bízom azonban, hogy a szigorú viselkedési szabályok, az írott és íratlan normák ismerete segít a film cselekményét is megérteni.
Japánt a nem ázsiai átlagember rendkívül fejlett, ugyanakkor a hagyományokat megőrző országnak tartja, bár kevés fogalma van e hagyományok többségéről.
Éppen a technológiai (és gazdasági) fejlettség kényszerű együttélése a mindenki számára kötelező viselkedési szabályokkal okozza azt, hogy függetlenül az országon belüli lakhelytől, a japán társadalom a világ egyik rendkívül elidegenedett, magányos országa.
A nyelvi hierarchia, vagyis a férfi-és női nyelv kötelező használata, a „felsőbb” rangú, vagy éppen idősebb emberekhez történő udvariassági nyelvek nem mások, mint egyfajta nyelvi kasztrendszer.
Ráadásul a kettős viselkedési szabályrendszer, mi szerint a környezetben élők, munkahelyi kollégák számára az elvárásoknak megfelelő információkról lehet (szabad) csak beszélni, míg a dolgok valódi megítélése, saját vélemény kifejezése kizárólag a magánszférában megengedett, megkettőződött értékrendet eredményez.
Tévedés azt hinni, hogy ez, a gyerekkortól kezdve elsajátított viselkedési normarendszer zökkenőmentes, mert nagyon sok gyerek és fiatal ettől összezavarodik, súlyosabb esetben megtagadja a kettős normarendszer egészét, aminek persze szótlan kiközösítés a következménye. Az igazat sohasem mondhatja senki a közvetlen környezetében, csak otthon, a legszűkebb hozzátartozóinak.
Néhány év alatt a fiatalokban elkerülhetetlenül létrejön a megkettőzöttség miatti természetes reakció: személyiségük összeolvad a külső elvárásokkal, s nagyon gyorsan bekövetkezik az azzal történő teljes azonosulás.
Ennek a többség természetesen nincs tudatában. No erről szól, pontosabban arról az emberről szól ez a film, aki ezt felismeri. Dobozt húz a fejére, vág rajta egy rést, s azon keresztül figyel másokat, miközben ő mások számára láthatatlan, ismeretlen marad.
Abban a társadalomban, ahol a mindennapi érintkezésnek rengeteg íratlan szabálya van, s ahol az egyén hovatartozását elsősorban a közösség (munka-és lakóhelyi) szabja meg, a dobozember mindezt felrúgja. Ő figyel másokat, ő megfigyelhetetlen, azaz kirekeszthetetlen.
Sok éve egy szociológus elemezte Abe Kobó A homok asszonya című regényét. Azt állította, hogy a homoktengerben eltévedt főhős, no meg akik a homokdűnék üregeiben élnek, mindannyian a homok foglyai. A homok egyetlen szemcséje láthatatlan. Nagy tömegben azonban élet és halál ura. A homok a japán társadalom (sokszor) kényszerű kohézióját szimbolizálja.
A fejre húzott doboz pedig az egyéniséget, azaz azt a választást, amikor valaki nem a közösségi normák elvárásait akarja minden áron teljesíteni, hanem „önmaga” akar maradni. Úgy sejtem, hiszen én nem japán vagyok, hogy ezt a legnehezebb megvalósítani Japánban.
Ahogy azonban az egyik japán közmondás figyelmeztet bennünket: „A halat nem szúrja a szálka.” Azaz, amíg nem ismerünk mást, mint a normáknak történő megfelelést, nem vesszük észre saját énünk lassú, de biztos erózióját.
Ferber Katalin (Berlin)
