A Beth Hart-jelenség

[SZERKESZTŐSÉGI MEGJEGYZÉS: Kubát Gábor zenei jegyzeteinek előkészítése közben jött a hír, hogy az első rész hősének új videója éppen ma, 2024. március 22-én jelenik meg világpremierben, közép-európai idő szerint 16 órától lesz elérhető a neten. Beth Hart: Little Heartbreak Girl]

A hölgy immár 52 éves, de pontosan olyan, mint a nemes óbor: minél tovább érlelődik, annál jobb, annál elképesztőbb vokális teljesítményre képes.

Nem csak csodálatosan szép – vagy inkább erotizáló – testtel áldotta meg a teremtő, de mindenekelőtt a hangok legnagyobbikával. Olyannal, amilyennel az is lehetséges, ami előtte soha senkinek nem sikerült… 2022-ben csináltak professzionális stúdiózenész társaival egy olyan albumot, amely minden addigi művét, gyémántságát kiugró tehetséggel übereli.

Ez volt a Tribute to Led Zeppelin, amiről mindezidáig azt hitték, hogy soha senkinek nem fog sikerülni.

Beth Hart igazi zseni.

Ez megkérdőjelezhetetlen.

Megfellebbezhetetlen, avagy, ahogy Hamvas mondta volna, olyan, mint az eskü: mint egy tökéletesre formált mondat, amiből sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet, és nem is szabad.

Mert ugye nagy különbség van a között, hogy mit szabad és mit lehet. Nem mindig szabad azt, amit lehet, és főleg nem mindig lehet azt, amit szabad.

Hosszú éveken át a Led Zeppelin, Robert Plant, Jimmy Page, John Paul Jones és Bonzo tiltott zónának számított – nem is csak a heavy metalon belül, hanem azon jócskán túl is.

2017-ben jött ki Robert Plantnak, a Led Zep vokalistájának albuma, a Carry Fire, amelyen még mindig ragyogó tehetségét csillogtatja, csak hát persze sokkal halkabban, mint az 1960-as, majd 1970-es hőskorszakában. A Carry Fire is egy gyémánt a maga módján, a misztikus ritmusok, ködbe vesző hegycsúcsok, a világzene és a csak-a-Zep-hangzás keveréke. Ilyen finomságokat csak a legnagyobbak engedhetnek meg maguknak, méghozzá úgy, hogy előre megénekelték a ne-adj’-isten-eljövendő III. világháborút is. A telekinetikus erőkkel rendelkező Carry történetét pedig, ha máshonnan nem, hát Stephen King nyomán (a rossznyelvek szerint a kokain megszállottja, s onnan ered utolérhetetlen termékenysége). Nem tudni, Jókai vajon hogyan tett le az asztalra 42 regényt, hacsak a kozmikus tudat küszöbén nem járt, napi 3, maximum 4 óra alvással, mint Nikola Tesla a napi 15 presszókávéjával. Vagy talán épp az ellenkezője az igaz: hogy a nagymesternek, á la Bobby Fischer, a napi 12 órás alvások hősének és masszőrbolondnak – akivel puszta véletlen folytán Budapesten sikerült nagylányomat kísérve a Váci utcára, a jégkrémes előtt találkoznom egy téli este – sok-sok pihenőórára van szüksége ahhoz, hogy kihozhassa magából a legtöbbet, a fantasztikus „szent őrültet”, a megdönthetetlen sakk-királyt.

Beth Hart a Musicares jótékonysági gálán 2010-ben Los Angelesben (Fotó: Shutterstock)

Beth Hart teljesen fluid. Legutóbbi, 2022 előtti albuma, a 2018-as Black Coffee volt, amely sok pénzt felemésztő videókkal készült. A producerek mindenhogy megpróbálták őt beilleszteni egy sokkal poposabb sémába, és persze jó pénzt keresni a benzinkúti wc-ben a fiatal pasiját baseball-ütővel félholtra verő, „a megsemmisítés istennője” imidzzsel a moziban. Amiről tudjuk, hogy nemcsak a nagyhangú, egykori Whitney Houstonokat is úgy tönkrelökte, ahogy illett, amíg csak a medencéjébe fulladva nem találták meg… Nem azért, mert „csúnya” halála volt és óriási hangja, hanem azért, mert mindent elért, amit egy pop-díva csak elérhet A testőr c. filmmel (Kevin Costner oldalán), s nem nagyon maradt számára cél, ami még vonzhatta volna (legalábbis ez a saját elméletem)… kiégett…

De nem Beth Hart! Ő egyáltalán nem pop-díva. Beth Hart a leg„slutty”bb fényesre csiszolt ékkő egy aranykorbeli őrült király koronájában, aki tévedésből valahogy itt maradt a 60-as, 70-es évekből, amikor a Zep (Led Zeppelin) volt a legnagyobb banda. Beth, aki a hetvenes években született, a nyolcvanasokban vált nagykorúvá, majd 21 évessé (az USA-ban alkoholfogyasztásra jogosult polgárrá), a kilencvenes években szerintem úgy pörgött, ahogy a búgócsiga. Mire azok az évek elmúltak, már jó előre megvolt az életterve: Ő lesz a valaha-volt legnagyobb blues-énekes!!! És mindvégig hitt benne, és meg is csinálta önmagát, egy sziklatömbből kifaragva önmagát, ami mellett Michelangelo halad el s váratlanul egy hangot hall elszálltságában, ami azt mondja neki: Jézus (Isaila Eshellam) vagyok! Szabadíts ki!!!

Beth ideiglenes megszelídülése csupán idézőjelben öt percig tartott, majd 2022-ben, mint a poraiból feltámadó főnix, akkora fenevados fellépéssel, tiszta feketébe öltözve „üvöltötte” természetes vadságával, amely egy pillanatig sem tűnik színleltnek, hogy „… I wanna–a whole-lotta-looooooovvvve!!!!”

Tizenegy évvel ezlőtt történt az amsterdami Paradiso klubban, hogy mint prédájára vadászó éhes tigris, úgy hörgött, hempergett, tekergőzött a színpadon. Egy jó húsban lévő csörgőkígyó hozzá képest szelíd gazellának hatott volna. Ott és akkor jött le először a színpadról a Zep-hangzás és tört mennyei kalapácsként – méghozzá a skandináv, illetve, pardon, óskandináv Thor vihar-mennydörgés-villámisten acélkalapácsának fényével –, tört magának utat a hangja huncut gityósának megérinthetetlen szólamaival, slide-gitárhúzásaival, a bohémok legnagyobb bohémságával a kiáradó s egyszersmind megállíthatatlan erő, amely akadályokat nem ismerve zúzott mindent szét maga előtt, úgy, mint valaha… (Jut eszembe, Vallhalla: Victory or Death, ez állt a nyápic és tehetségtelen Guns’n’Roses-énekes Axl Rose karjára tetoválva is, akit felemésztett az idő meg a kellő rálátás, amit csakis az idő hozhat ki a felnövő generációkból. Nem a világ legveszélyesebb bandája voltak (ahogy hirdették őket), hanem zagyva kis rendbontók.

De azonban!

Amikor Beth Harték, s főleg elsősorban Ő, vokális szférájának teljes súlyával áttör mindazon, amit a régi generációk szentnek tekintettek! És a bevezető Whole Lotta Love után rázendítenek a Kashmirra, az olyan, mintha egy királyi, thai, óriás termetű elefántokból álló, dübörgő, feldühödött elefántcsorda dörömbölne-húzna-zúzna végig egy 30 négyzetméteres szobán és eltiporna maga előtt mindent, ami csak létezik. T+A német első hangszóróim vannak, T-Line-osok, azaz transmission-line-osok, amelyek úgy hozzák még a szubbasszus-territóriumot is, mint a bivaly, kiegészítve egy dán második (első dán a SEAS közismerten, talán világelső is (szerintem, legalábbis, és a T+A–imba is SEAS-driverek vannak szerelve természetesen), azaz kiegészítve ezt a monstrumot egy System Audio vokálterritóriumot kiemelő toronymagas, vékony második párral. A hangzás olyan, hogy szerintem már túl sokan is be akartak perelni ebben a poros kisvárosban, Csáth Géza és Kosztolányi szülővárosában, amíg rá nem jöttek, hogy itt egy „őrült festő” él, és bele nem nyugodtak… Akiknek meg nem sikerült belenyugodniuk, már sajnos nem élnek, illetve nem ezen a létsíkon vannak, tehát vagy így, vagy úgy, „elköltöztek” vagy leléptek… Én azonban még maradni szeretnék, az elektromágneses sugárzásoktól gondosan megkímélve, kikapcsolok minden áramforrást éjjel, egy kis rózsaszín Himalája-só-lámpásomon kívül, ami nekem elég ahhoz, hogy nagyon halkan szóljon valamilyen zene.

Élt itt ebben a házban a a múlt század legelején is egy „őrült festő” (legalábbis így mesélte a régiségkereskedő jó öreg szomszédom, amíg élt), csak akkor Mamuzhich-nak hívták, és – leplet rá, fedje a múlt homálya – de gyönyörű képeiből kettő meg is maradt a ház ékeként, a felesége színésznő volt. 92 éves korában hunyt el a dáma.

De vissza Beth-hez!! Beth Hart megsemmisíthetetlen, csakis attól függ egy ilyen ésszel megáldott hölgynél az élet hossza, hogy bekever-e neki „valaki” egy kis törött üveget a whiskey-s poharába, s ő annak aljáról felhörpinti-e azt. A gyomorvérzés nem játék, de mivel ha Beth 2014-ben még mindig telhetetlen szemmel vadászott prédájára éhesen, kikerülve a L.A.-i dzsungel mélyéről, ahol minden a wannabe-sztároktól nyüzsgött valaha – és valószínűleg most is – és járta-röpülte körbe a világot, s nem zúzódott össze egyetlen járatán sem, mint egykor a nagyon rossz hírű KKK-s Lynyrd Skynyrd (akik valójában kitűnő muzsikusok voltak, csak déli nézeteik miatt már akkor is összeegyezhetetlenek az aktuálpolitikával), akiknek mocsárban landolt a gépük… Nem úgy, mint a legszebb dalait élete utolsó ötödében megíró és eljátszó Johnny Cash „gépei”, a tizenöt generáció teherbíró autóiból összerakott verdái – akiről majd valamikor még szó lehet –, akit karrierje első felétől (a producernek) az óriási hallású Rick Rubin hozott a saját Def Americanjén, majd később csak egyszerűern Americannek elnevezett lemezkiadójával. Az a zseniális producer, aki zsenge fiatalkorában nyomott vagy 150 kilót is, habár nem néztem utána milyen és mennyire behemót termete volt, vagy nem…

Beth úgy sugárzik a színpadról és legegyszerűbb fekete-fehér videóról (szerintem 500 dollárból simán megúszták, a mai zsebkamerák óriási felbontásával), akár egy hun Attila, vagy minimum egy csodatevő Szent László, akiről azt mesélték, még a hegyeket is képes volt szerteszórni–szétválasztani.

Beth egy aranyos lány, sokáig ragyogjon nekünk!

Mi, kicsit korosabbak, szeretünk, Beth!!!