David Bowie-t a rock’n’roll meghatározó figurájaként említik minden egyes, popzenével foglalkozó szaklapban. De az, ami tulajdonképpen Bowie (Ziggy Sardust mint Bowie alter egója, 1972–73), eszébe sem jutna senkinek, maximum annyi, hogy „angol úriember”. A Kabbalával foglalkozó, későbbi lemezboritóin misztifikált Bowie és a ChangesBowie-válogatás már olyan – nevezzük így: fejlemények –, amelyek mind-mind Ziggy Stardust megjelenését követték, de nem nyújtottak visszatekintést arra, mit is jelent még ma is, a R’n’R szempontjából, illetve Bowie magánéletének a szempontjából a Ziggy Stardust karakter. A másfél évig tartó Sardust-korszak után ugyanis David pszichiátriai kezelésre szorult, mert az őt körülvevő embertömeg így látta „kellőnek”, mert olyannyira beleélte magát a legmasszívabb fényenergiával megírt, majd előadott (számos állomása volt a turnénak) számokba, hogy a végén simán és tényleg elhitte, ő maga Ziggy Stardust, a fehér csillagporhős, aki a munkásosztálybeli családból felemelkedve elért karrierjének csúcspontjára („Johnny went to fight in Belfast, / Rudy stayed at home to starve, / I thought I could / make it all worthwhile / as a Rock’n’Roll Star!”) A Working Class Héroszunk énekelte, hogy : „Johnny elment Belfastba harcolni, / Rudy otthon maradt éhenhalni, / én meg úgy gondoltam, / hogy Rock’n’Roll-sztárként / mindennek értelme lesz…”
Akkor volt ez érvényes, amikor a popzene – és főleg a R’n’R – még felemelkedőben volt, nem csupán rétegzeneként emlegették, mint ma. A rap, techno, house, lo-fi, dreamcore, chillout-mixektől nyüzsgő, „töketlenített”, azaz senki számára sem veszélyes sokszínűség, a YouTube-on képtelen lázadó embertömegeket egyesíteni, mint valaha pl. a hippy mozgalom, vagy, még inkább a punk mozgalom társadalmi mondanivalójú zenéi. A ’80-as, majd a színes, minden irányból támadó világfelfordulás a múlt század 1990-es éveiben elmosta még a hardcore-punk lázadó motívumait is, a rapből pedig, amely azt mondja, minden lehetsz, ami csak lenni akarsz, „as long as you are NOT F-A-K-E!” (amíg nem vagy plágium/plagizátor/féjk). Amikor a széles ajtókon tört a világra a rap, mindenki ledöbbent, miket művel pl. a Public Enemy. De 2Pac (Tupac Shakur) tartalmas, ám túl rövid élete (ami 1996-ban ért véget) és világrengető kijelentései ötmillió lemez eladása (csak Amerikában!) után, sem teljesen volt értelmetlen. Visszaadta valamelyest a szólásszabadság illúzióját a népnek, sőt: azóta az USA óriási dolgot művelt, már fekete elnöke is volt (akinek a kampányjelszava éppen 2Pac-re utalt vissza).
A világ legliberálisabb és legpénzközpontúbb társadalma, a legjobbak és a legnyomorultabbak hazája, ahol először jött létre az igazi olvasztótégely – Vajdaság után. Csak Los Angelesben és környékén 75 ezer hajléktalan él az utcán, Kanadában pedig 150–300 ezer, még az ottani legjobb éghajlatúként elkönyvelt British Columbia tartományban is élnek emberek otthon nélkül). A Mexikóval határos államok, republikánus irányultságú lévén, plusz ismerve a drogkartellek és bűnözők brutalitását, nem szívesen „barátkoznak” a határ túloldaláról jövőkkel. De „Cali” egy liberális állam, és ilyként szinte „köteles” bevándorlókat (be)fogadni.
Őszintén nyilatkozott a kevert vérű, maximum 160 centis Salma Hayek is arról, kik és milyen megfontolásból alkalmaztak volna feltörésének idején csakis fehér szinészeket, ha már 20 millió latino élt csak Hollywood tőszomszédságban, Los Angeles környékén. Amikor azt mondták, Hollywoodban soha semmi nem fog neki sikerülni, simán lerázta magáról a negatív kritikákat, s azt mondta önmagának. „Azok a fickók a stúdióban buták, mint a sötét éjszaka!”
És neki lett igaza.
Tovább csinálta azt, amire születettnek érezte önmagát. Ennek „ellenére” globális sztár lett, de a feketék, latinok és a fehérek közt továbbra sem javultak gyökeresen a viszonyok, egymást ellenszenvesnek tartva, esetleg egymástól irtózva, de már nem úgy, mint pl. a ’80-as években, az olyanok „politikájával”, akik „elvállalták” a magas összegű szociális segélyeket, amely pozitív fejlemény leginkább a liberális politikusok javára irható. A mai napig nem derült ki, ki ölte meg tulajdonképpen 2Pac-et. (Mint ahogy az igazi merénylet-megrendelő Zoran Djindjić esetében is örökre homályban fog maradni, de ezt nem túl érdemes firtatni.)
Visszatérve Bowie Ziggy Stardustjához, ez volt az az album, amely az „angol úriembert” a tényleges „csillagok” rangjára emelte, és nemhiába élt meg vagy „ezer” újrakiadást, olyan számok vannak rajta, amelyek közül a tizenegyből tizenegy „sláger”.
A Ziggy Stardust az a lemez, amit hallgatva az ember érzi, hogy élni jó ezen a bolygón, még akkor is, ha csak egy csenevész, pénzhiányban szenvedő pszichiátriai kezelt is, vagy, ne adj’ Isten, egy rizsporosarcú No-szinész, mint amilyen Bowie később maga is volt. El kellett sikkasztani a pszichiátrián eltöltött idejét a további sztársághoz, és mivel az mindenkinek jól jött, csak kevesek vehettek tudomást arról, mi is történt valójában.
Mi volt az, amit Bowie előadott és amiért ideiglenesen „megőrült” a sztárság csúcsán az angol?
Talán az, hogy akkora szellemtömegű számokat írt és rakott egymás mellé, hogy azokat hallgatva a leglanyhább, leglajhárabb egykori hippik is beindultak volna?
Vagy az, hogy azt látták benne, amit sokan mások is, hogy ez a fiú a szívében fekete akusztikával tört fel a csúcsra?
Nem tudhatom.
A tény az, hogy a Ziggy óta Amerikában állandó jelleggel költenek a republikánus politikusok óriási összegeket a „war on drugs”-ra. De mindhiába, ha a liberálisoknak már elég sok államban sikerült bevezetniük az orvosi marihuána használatának legalizálását. Ami nemcsak az ő „érdemük”, hanem az egész USA-társadalomé is, mivel csak kell lennie olyasminek is, amit a muzulmán feketék, a latinok és a többi, egykor még elnyomott réteg is szivesen fogyasztana az alkoholon kívül. Aminek nagy érdeme, hogy megnyitja ugyan a szívcsakrát, kis mennyiségben lehet gyógyszer is, de ugyanakkor a legveszélyesebb drog, mert a legaddiktívabb mindegyik közül.Természetesen ezért (is) lett (állami) monopólium alá helyezve. Nem hiába mondom: huszonöt évig voltam alkoholfogyasztó, mindaddig, amíg le nem szereltem magamról minden pénzemet, amíg a „cimborák társasága” teljesen és végleg leépült, s büszke vagyok arra a tényre, hogy sikerült vagy húsz éve „száraznak” maradnom. És nem az alkoholizmus rabjának.
Minden egykori ivócimborám mára már meghalt, s tudom, hogy milyen pusztítást képes az alkohol idősebb korban véghezvinni. Ehhez képest az USA nemhiába költ óriási összegeket a „hard drugs” – mint pl. a kokain – betiltására. mert a fogyasztók egója a végletekig tágul, s egomániás őrültekként kaszabolják egymást az addikciónál és testi feldobottságnál nem sokkal többet nyújtó „kezeslábasért”.
A nevetséges csupán az volt, hogy a tenegeren túl sem ismerték fel azt, amit Cane (a Partibrejkers rockzenekar mára Belgrádból Nagybecskerekre költözött frontembere-énekese) körülbelül jó-huszonöt vagy még több éve jelentett ki először. Mégpedig azt, hogy ha bármi megmentheti ezt az országot, akkor az a marihuána (indiai vadkender). Akkoriban már divatos volt a rap, és a muszklik meg a nagymellű nők mutogatása a videoklipekben. Szépen kiherélték ezekkel az eszközökkel a zenei irányzatot, és divatossá vált ismét, a hippi-mozgalom után, az ezzel a világgal járó „fehér” anyag is. A vadkender kétlem, hogy itt újra divatba jöhet, de Bobby Fischertől, a háromszoros sakkvilágbajnoktól, aki veretlenül vonult vissza, tőle is megkérdezték 1968-ban, hogy hiszi-e azt, hogy ember valaha is fog járni a Holdon? Az ő válasza oly határozott „NEM!” volt, hogy szerintem belerengtek a háromszoros világbajnok körül a falak. Ő azt is megélhette sajnos távollétében, hogy a CIA, bizonyitékok után nyomozva, „őrizetbe vegye” a mára óriási vagyonokat érő, mintegy 2000 darabot számláló, első kiadású Superman-képregény gyűjteményét is. 1969-ben pedig – láss csodát –Neil Armstrong már le is helyezte az amerikai zászlót az említett égitest felszínén. Állítólag halomnyi bizonyíték szól arról, hogy ez valójában meg sem történt, de a kalózkodó összeesküvés-elméleteket ezúttal fedje a múlt homálya. Volt arról is szó, hogy az űrutazás, valamint a Holdra-lépés valódi volta a megfilmesités alapján érhetett csak célba időre (egyébként még ma is versenyeznek a Hold meghódításáért egyes nagyhatalmak, illetve annak készülő országok), amit talán pedig Stanley Kubrick, többek között állitólag „kódolt” filmjeiben, 163-as Intelligencia-koeficiensével (IQ) beskatulyázott a jelenetekbe. Egy „code-breaker”-nek – azt beszélik – sikerült megfejtenie az állitólag minden 13-adik jelenetben megjelenő „magyarázatot” 2016 táján. A Holdra lépés nyerő pozíciót „kölcsönzött” az Államoknak, s azzal, hogy lekörözték az orosz katonai gépezetet, óriási tekintélybeli monopóliumra tett szert.
Néha az is eszembe jut, hogyan riasztották el Hitlert az angolok: óriási papírmasé-hadihajókat helyeztek a flotta „kibővitéséhez” előtérbe a naszád elejére. A hadihajók tényleges számánál jóval nagyobb flottát „rajzoltak” a tengerre. S ezt senki sem vette zokon. Ugyan milyen romhalmaz és börtön lett volna a világ, ha a második világháborút egy félőrült diktátor nyeri meg???
Ismét Bowie! Akkoriban a drogfogyasztás az Államokban annyira ciki volt, és az LSD–ELESDÉ–ELESTÉ–ELESTÉL „című” óriási poszterekkel űzték az „ördögöt” „szebb tájakra” a magyarországi „elvtársak” is, nehogy valakinek eszébe is jusson fogyasztani az állítólag istenélményt kiváltó szerekből (nem én gondolom így, hanem a modern tudomány egyik legmarkánsabb alakja, Rupert Sheldrake), mert akkor egyetlen csapásra bedől a kommunizmus. (Ami persze sosem volt gyakorlati kommunizmus itt, de Magyarországon sem, csupán egy torz tákolmány. Jugoszlávia, a titói, valamilyen furcsa módon profitált azonban abból, hogy területén még líbiai elnökök is teremtek – Mostarban, amint az utóbb kiderült. A legnagyobbat meg – el ne felejtsük – akkor kaszálta az ország, abból profitálta, s akkor indult villámgyors fejlődésnek, amikor jó köteg pénzért, kincsekért eladta az USA-nak a Problem putovanja kroz vaseljenu [Az űrben való utazás problémái] c. Herman Potočnik–kötetet. Ez 1961 márciusában történt, s 1961 júniusától nézett a titói Jugoszlávia legszebb évei elé.)
A Gonzo-újságirást legelőször művelő Hunther S. Thompson írta meg a Félelem és reszketés Las Vegasban c. könyvet, ami annak alapkőletételét jelentette, amit „beállt” újságirásnak neveztek, s amit a történelem során csupán egy nagyon rövid ideig volt szabad csinálni.
Magyarországon persze csak 1993 táján adták ki a könyvet szép, narancssárga fedőlappal…
Bowie pedig csak azzal, hogy megirta a „Soul Love”-ot, a „Lady Stardustot”, a Ziggy and the Spiders from Mars képzeletbeli bandjének főnökeként, akkor még, ha ideiglenesen is, el kellett, hogy kárhozzon, mert transzneműségét még az akkori társadalom peremén élők közöttieket „hirdette” (vörösre festett, feltupírozott hajával, néha neccharisnyával felszerelve), a „Moonage Daydream” c. számmal pedig a hallucinogéneket. Jóval megelőzte az idejét, s szerintem ezért száműzték ideiglenesen a rockból – és valamelyest az életéből is.
Akkoriban nem volt helye ilyesminek, Nixon uralkodása táján az amerikai zsidóság még egyáltalán nem volt nyíltan uralkodóközeli lobbi, és alig akadt, aki annak vallhatta magát, ami. Bowie pedig, ha ideiglenesen is, az elmegyógyintézetbe való „kötelező” vonulása okán egy darabig ki is esett a játszmából – de szerencséjére nem halt bele. Később pedig, jóval az után, hogy rendesen talpraállt és folytatta „töretlen” röptét a csillagok között, pl. az Outside c. korongján, a kilencvenes években már a legelszálltabb D’n’B zenéket csinálta (drum’n’bass gyöngyszeme például a David Lynch filmjéhez készült „I’m Deranged” (kb.: „Leépülőben vagyok”), amit a Lost Highway-hez írt eredetileg. David Lynch az Inland Empire után– a rossznyelvek szerint – tüstént vadiúj piros Ferrariban furikázott. Minimális ára kb. 40.000 dollár körül volt a kilencvenes évek elején (lásd: Scent of a Woman Al Pacinóval), s miután Lynch filmjét már senki sem érthette meg – nem is csoda, hiszen egyáltalán nem lineáris vonalvezetésű – annyira groteszk, amennyire csak lehet, esetleg csak a debütáns fekete-fehér filmje, az Eraserhead tesz túl rajta. Az azonban még konzumbarát fekete-fehérben is (akárcsak Az elefántember – csak épp annyira, hogy a cselekmény teljesen befogadható legyen, hányingertől és emésztési zavaroktól övezve).
Bowie azonban, a Ziggy Stardust idején valakinek nagyon megülhette a gyomrát, De minden későbbi generáció az egyik legnagyobb R’n’R-legendaként tartja számon zseniális melódiáival, ritmusképleteivel. Az „elidegenitő”, valójában közösségkovácsoló, minden dísztől megfosztott és vérbeli R’n’R-t hozó, idejét jóval megelőző albumok ötcsillagos példája a Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars. Épp annyira lehet utálni egy Lepa Brenát (eredeti nevén Fahreta Jahićot), mint az unalmas, csizmapattogtatós népzenéket, vagy épp ellentétének készülő, majd az elmeintézetbe jutó Bowie-t, ha kell. Időpont és korszak kérdése, hogy mikor mit.
Én pedig lassan, de biztosan, megpróbálom egybeszeretni az ismét szakadásnak indult világot.
David Bowie-fantázia (Illusztráció: Tommaso Tabacchi/Pixabay)
