A Healing Game-ben is utazó John Lee Hooker, aki mellesleg a „cool” és a sajátos Mississipi Delta Blues, egy ideig a chicagói blues és blues-rock, s mindemellett elsősorban a „deep blues” kiötlője, előadója, királya, a „The King of the Boogie”, a megfoghatatlan. Ő olyan egyéniség, zeneszerző, költő, énekes-gitáros – vagyis: előadó –, akiről szívesen írnék százszor is. Idén február 5-én jelent meg a Burning Hell c. legutóbbi posztumusz nagylemeze, az 1964-es korong újrakiadása, s ez egyáltalán nem véletlen. A borítóján nagy lángú tűzben égő fadarabok, fekete háttérrel; ha távolabbról nézzük, egy gyerkőc. Nem lehet bizton állítani, hogy fiú-e vagy lány, aki vagy egy pisztolyt, vagy egy vízicsónak-kötélhúzókát tart.
Lemezeivel pedig a Grammy-díjat nemcsak, hogy kiérdemelte, hanem szerintem ő maga teremtette meg. Teljesen nevetséges, hogy hozzá képest kik lettek még többszörösen is kitüntetve ezzel a bizonyos értékmérővel, de az, hogy csakis nagy jövedelmeket inkasszáló egyének, az biztos. Hooker 1948-ban vette fel első számát Detroitban, s az amerikai zene legfontosabb művészei között tartják számon mind a mai napig.
Aduász. A sebzett lelkek (és testek) gyógyítója, a blues értékeinek megvillogtatója, kihangsúlyozója. Az ember, aki óriási pénzösszegeket hozott a popiparba. A nagybetűvel írandó Ember, a legparányibb rezdülések felfogására és előadására is alkalmas, minimalista stílusban narráló, aki az óriási terheket cipelők, sziszifuszi munkát végzők, szenvedők megváltója, gyógyítója. A fáma, a legenda, aki már a rock’n’roll megszületésénél is jelen volt és nagymértékben befolyásolt minden előadót, akit azonban mégsem lehetett „koppintani”. A misztérium, aki egy fekete baptista prédikátor fia, de akinek anyja második házasságában talált önmagára, nevelőapja által. Anyja, Minnie, William Moore-t választotta William Hooker helyett, és John volt olyan intelligens, sőt, annál is sokkal intelligensebb, hogy eltanulja a gitárriffek és -akkordok, szólók csínját-bínját, színe-javát Moore-tól. Az érző szívű ember, aki azonban mégsem hagyta, hogy a nehézségek (persze, hogy nem egyetlennel szembesült) letörjék, aki nem hagyta, hogy a producerek kisemmizzék, aki sok utódot nemzett, és mindegyiküket el is látta minimum élelemmel, akinek állítólag negyvenkét (42) unokája van, aki olyan zenei örökséget hagyott önmaga után, hogy, ha nem szegi utunk egy harmadik világháború, még minimum ötszáz évig létezni-lélegezni fog.
Bárhogyan, bármilyen szögből nézzük, a 20. század legjelentősebb blues- és blues-gyökerű boogie és blues-rock zenésze, előadója, zenekreátora, művészegyénisége.
Hooker 1917. augusztus 22-én született (a numerológiában mesterszámnak tekintik – noha az évszám körül viták folynak), pontosan az Oroszlán és a Szűz csillagjegyek közötti átmenet napján látta meg a napvilágot. Az USA-ban valószínűleg az Oroszlánokhoz sorolnák, de a kínai horoszkóp (lunáris évjárat) szerint Kígyó volt, és noha nem állíthatom, tudott-e erről, vagy sem, erről tanúskodhat mindenképpen a „Crawling Kingsnake” (Csúszómászó Kígyókirály) c. száma is. Hook teljesen megújult inspirációval lépett az 1990-es évekbe, mintha el sem röppent volna közben fél évszázad. Fiatalosan friss boogie-számaival, a nagyon egyéni és megismételhetetlen deep blues-aival és talkin’ blues-aival, elmélyülten minimalista stílusában hódított, csakúgy szövegileg-verbálisan, mint zeneileg. Bele sem kezdek kiadott lemezeinek felsorolásába, mivel az egymagában megtöltené a jegyzetet: mg életében kb. száz (100) lemezt adott ki. Mindössze pár számra térnék ki külön-külön, azzal, hogy megemlítem a címüket, írok valamennyit róluk.
Amikor a Szabad Magyar Szónál megnyílt a lehetőség, hogy szinte százszázalékos művészi szabadsággal rovatot indítsak, már hosszú ideje vádoltak azzal, hogy „monomániás” vagyok. Ez azonban csupán annak a következménye, hogy nem vagyok hajlandó középszerű zenét hallgatni, bármilyen modern (vagy sem) fajtájú zene legyen is az. Szívesen meghallgatom Dmitrij Sosztakovics valcereit, de senki se várja tőlem, hogy élvezzem a Quennsryche-et, netán a King Diamondot, vagy éppenséggel a számomra negédes Mozartot (akit azért persze én is a valaha élt legnagyobb zeneszerzők közé sorolnék). Bocsássák meg, hogy ennyire kiemeltem saját zenei ízlésemet: a jövőben nem fog megtörténni. Illetve, ha mégis megtörténik valamilyen szerencsétlen eset folytán, az egyáltalán nem lesz szándékos. Mint most itt, a behúzott sorokban.
[Egy fájdalmas szubjektív kitérő*, aminek a végén a történet visszatér Hookerhez]
[És itt térünk vissza a zseniális zenészhez.]
Nem túlzás azt állítani, hogy az eset utáni lelki felépülésemet Hookernek köszönhetem. John, a blues, a bánat – a kutyaharapást szőrével, bánatot bánattal, szomorú zenével gyógyító művész – mindig sikerrel járt abban hogy sajgó sebeimet, azoknak még az emlékeit is, feledtesse.
JLH volt olyan ravasz, hogy a stúdiókban (amelyeket szinte kivétel nélkül fehérek uraltak és tartottak, futtattak, és fizettettek pénzt az előadókkal, ha azok fel akartak venni bármit is, mindaddig, amíg felfedezni nem vélték az abszolút slágergyanús számokat) a felvételek elenyészően kisebb részében engedte meg, hogy hivatásos, illetve alkalmi dobos játszhasson mellette, s a deszkapadlón egymaga “talpalt”, azaz rúgta a ritmust a lábával.
Ugyanezt tette a kivételesen jó, ragyogó remekművén, az 1994-es Chill Out c. korongján is, a „Tupelo” c. számban, amelyik az úgynevezett talkin’ blues és a deep Blues keveréke. Egy kisvárosról szól, amelyet Tupelónak hívnak, és amely fölött sötét fellegek kezdenek gyülekezni egy homályos napon, majd elered az eső és meg nem akar állni.
Ugyanezen a lemezen (miközben az egész felvétel remekmű) van még a “My Dream” és a “No Substitute” is, meg a “Too Young”, valamint a legalább kétféleképpen olvasható “Annie Mae” (“Enemy”-ként – Ellenségként – is értelmezhető kiejtéssel) című “zsenialitási bizonyíték”.
Ennek az írásnak a végére, köteles vagyok Hook slágerei közül kiemelni az „I Cover the Waterfront”-ot. (Soul elemekkel – dehát JLH önmaga egy nagy lélek, ennél megfelelőbb szót nehéz találni rá. A magyar nyelvben egy tényleg sajnálatos didaktikai tévedés történt – azaz, inkább: lett elkövetve – melynek során a Szt. Szellemet, a „Spirit”-et, a „spiritust” összekeverték a lélegzettel, „életlevegővel” azonosítható Lélekkel. Így lett aztán a Szentlélek az istváni katolicizmus révén importált keresztény kultúrában.) Végül ki kell még emelnem a „Mr. Lucky” című számot, és (szintén kései) egész korongját, a Healing Game-et, és az egész The Healer c. lemezét, amely csakúgy, mint a Chill Out is, megkérdőjelezhetetlenül az abszolútumok közé tartozik.
John Lee Hooker (Roman Nogin festménye/Shutterstock)
* A szerző egy személyes vallomást is csatolt a mai rockjegyzethez.
