A hónap elején közölt cikkem (A polarizáció felfalja a kisebbségi magyar politizálást. Családi Kör, 2024. május 2.) nyilvánvalóan nem törekedhetett teljességre egy monográfiát is megtölteni képes témában. Így érdemesnek tűnhet akár most, de akár később is vissza-visszatérni egy-egy további aspektusra.

A teljes problémakört tekintve óriási kérdés, hogy részint a polarizáció, részint más okok miatt is mennyire válnak a kisebbségben élő magyarok a „többségi” pártok szavazóivá.

A válasz nem könnyű. Egyrészt azért, mert a közbeszédben ez a téma nem merül fel teljes egészében. Akkurátus kutatást igényel külön-külön, országonként. Másrészt pedig a „többségi” pártok gyakorlata sem mindig konzisztens. Míg egy adott választáson kirakhatnak az utak mellé egy csomó magyar nyelvű óriásplakátot, turnéztathatják a magyar(ul is tudó) jelöltjeiket, stb., de a következőn ez nincs már szükségképpen így. A jelenség ettől még kitapintható, s legalább Szerbia és Szlovákia esetében érezhető az, hogy fokról fokra képes növekedni. Foglalkozzunk most csak a történet néhány, de kulcsfontosságú oldalával!

Ami a sokat emlegetett polarizációt illeti, nagyon érdekes hatással van ebben az irányban is… Ismételjük el újra: jelentékeny kisebbségi magyar párt ma már gyakorlatilag nem működik a Fidesz protekciója nélkül. Ideális esetekben ezek a pártok olyan belföldi partnereket találnak maguknak, mint Robert Fico Smerje (amely most még csak a folyamat kezdeténél tart) vagy Aleksandar Vučić SNS-e, amelyeknek mind az az érdekük, hogy a Fidesszel „stratégiai szövetségesek” legyenek. A romániai közélet az említett két országhoz képest összehasonlíthatatlanul plurálisabb, az ukrán pedig épp egy óriási tragédiával teli átalakuláson megy át – ill. ebben a két esetben az Orbán-rezsim csak nagyon nehezen találja meg a közös hangot az aktuális végrehajtó hatalommal. Ez persze nem jelenti azt, hogy ott sem jelennének meg a magyar nyelvű kampánytartalmak.

Szerbia és Szlovákia esetében azonban érzékelhető egy olyan hatás, amely adott esetben nagy veszélyt jelenthet az amúgy is gyengélkedő kisebbségi magyar pártokra. Eljöhet ugyanis az a pont, s bizonyos személyeknél már el is jött, hogy többé már nem a kisebbségi politizálástól várja az érdekvédelmet (ha ez egyáltalán még fontos neki), hanem épp az autoriter, ill. az országot vezető és a közhatalmat kisajátító figuráktól – akik pedig azért nem lesznek többé magyarellenesek, mert pragmatikus politikusokként örülni fognak minden szavazatnak, ill. a magyarok ellen való hangolásra is kicsi már a társadalmi igény. Mindezt látszólag paradox módon az Orbánékkal ápolt jó viszonyuk is erősítheti.

„Minek szavazzak a magyar pártra, ha Orbánék kebelbarátjaira is tudok, akik nem mellékesen az országot vezetik?” – merülhet föl egyesekben. Az elmúlt években ráadásul nem egy esetben láthattuk, hogy parlamenti és elnökválasztások esetében a magyar erőcentrum nagyon erőteljes módon tolja a szlovák vagy szerb partnerei szekerét (pl. a magyar közmédiában kampánycsend alatt leadott anyagokkal vagy épp magyar tisztviselők segítségnyújtásával a kampányok során). Hogy ezt adott esetben mennyire jól érezhetik az uralkodó pártok, arra az egyik legjobb példa az SNS magyarkanizsai vagy telecskai irodái, amelynek ablakait talán még mindig Aleksandar Vučić és Orbán Viktor közös fényképei díszítik.

Van azonban mindennek egy túlsó oldala is. Nevezetesen, hogy azoknak a magyar szavazóknak, akik hetedhét országon át menekülnének az autoriter/populista erők elől, túlontúl sok lehet az, ha a kisebbségi magyar pártok szoros kapcsolatot alakítanak ki velük. Ilyenkor két opció merülhet fel: tudatosan maradnak távol az urnáktól, vagy a „többségi” ellenzék soraiból választanak maguknak új opciót. 

Jól látható, hogy a kisebbségi magyar pártok nem csupán két, de több szék között is a földre eshetnek. A veszélyt csupán egyetlenegy eljárással lehet elkerülni: a markánsan saját kínálat, program és pártprofil felépítésével, amely nem főleg a piros-fehér-zöld színkombináció automatikusnak vélt vonzásával s nem is a megszokás erejével tart egyben egy tábort… Hanem proaktív, merész, autonóm politikával – amelytől aligha lehet idegen a mély társadalmi érzékenység és közösségépítés, de az olyannyira jellemző „bizniszszellemet” már erős korlátok között tartja. És így tovább… Egyszóval olyasmire lehetne szükség, amelyet így vagy úgy, de a ’90-es évek sajátos politikai légkörében többen teljesíteni tudtak – valószínűleg úgy egyébként, hogy annak jócskán kedvezett az akkori társadalmi hangulat is. Ha mindez nem így alakul, akkor máskülönben megállíthatatlan a lassú elenyészés – és még akkor is, ha a pártelnökök közben a „leghatalamasabbakkal” paroláznak.

Nyitókép: A Szerb Haladó Párt bácsgyulafalvi (telecskai) irodáján található kép egyszerre szólítja meg a szerb és a magyar szavazókat is