A rap legelején, minden és mindenki előtt, volt egy Grandmaster Flash és a Furious Five, valamint Kurtis Blow, de az első igazán jóminőségű és egyedi, a többi műfajtól teljesen eltérő, eredeti stílusban a tényleg nagy sztárok a pörgős nyelvű két ceremóniamester, (Reverend) Run és D.M.C. lettek. A zenei alapokat Jam-Master Jay szolgáltatta rímeik alá keménykötésű, elsőre-ütős ritmusokkal – és kiderült, a műfaj mennyire sok pénzt tud termelni. Ennek kapcsán rappelte el egy későbbi – már régóta – veterán figurája a rapnek, az O.G., vagyis: Original Gangster album tulajdonosa, Ice-T, hogy: „Rhyme Pays”, tehát a rapből, vagyis a rímekből/rímelésből meg lehet élni (rap: durva, piszkos beszéd).
Egyre vonzóbbá vált a széles néptömegek számára a nyolcvanas évek második felében már a slágerlisták első helyeit is meg-meghódító rap, amiből később a hip-hop urbánus életstílus-mozgalom kifejlődött. Divatba jöttek a sportcipők, a „villogó” tornacipők, a tréningruhák, a „hoodie”-k (kapucnis felsők, amelyekkel viszonylag kitűnően volt álcázható a potenciális elkövetők arca). Mára már egy-egy bandatag, azaz homeboy „(neighbor)hood”-ját, blokkját szerető, és abban eléggé otthonosan mozgó fickó, aki nem sokat teketóriázva vitte Carl Lewis-szerű megfutamodásra a dolgot, ha épp felbukkantak volna pl. a zsaruk, vagy a rivális banda tagjaiból verbuválódott egy-egy „osztag”, a „nélkülözhetetlen” Uzikkal, AK-ekkel (Kalasnyikovokkal) vagy épp Glockjaikkal, Smith&Wessonjaikkal, vagy a „hosszú” 9 mm-es félautomata-pisztolyaikkal.
Az amerikai nagyvárosok kőkemény utcáin és a gettókban szerveződő, az egykori benzineshordókban tüzet gyújtó otthontalanok, és a köréjük gyülekező nehézfiúk, akik odaálltak „rímeket köpni”’ – a fáma alapján azért, hogy az egy-egy blokkot uraló bandák a vadászterületüket védve, illetve azt megszerezni, újat meghódítani próbálva, megegyeztek, hogy a gyilkolászásokat átültetik egy verbális frontra, s ezentúl így fogják lebonyolítani a vitákat, hogy azok ne torkolljanak feltétlenül erőszakba, s ne követeljenek emberéleteket. Végtelenül sok fekete „testvér” életét ne kelljen feltétlenül feláldozni azért, hogy egy-egy utcasarki drogeladásnál-vételnél a „clocker-ek”, azaz az óráikat a bandafőnökhöz vagy pénzbegyűjtőjéhez igazító dílerek, akiknek kutyakötelessége volt percre pontosan kiállni a helyükre, amíg az előző meg nem jelent, annak pedig gyorsan, és viszonylag láthatatlan módon átnyújtani az inkasszált pénzt, különben tényleges fejlövés szemébe kellett volna, hogy nézzenek. „Dogs”-nak nevezték el egymást, kutyahűséggel a rap-játékhoz, kutyahűséggel saját bandatestvéreik iránt (a bandáknak mindig van egy sajátos viselkedési kódja). Mára, illetve 10 évvel ezelőttre már oda is eljutottunk, hogy igazi papok mondták el magukról, hogy a legfontosabb tudoásukat az erkölcs természetéről bandatagoktól tanulták el/meg. Erről rappelte el az egyik hip-hop csapat vezetője, hogy „… ain’t nothing deeper than loyality and love, except loyality and love between thugs”, vagyis: „nincs semmi mélyebb (érzelem), mint a hűség és szeretet, kivéve a bandatagok közötti hűséget és szeretetet”. A thugok eredetileg egy olyan arab (muzulmán) szekta tagjai voltak, francia (koloniális) nyelvterületen, akik hátulról, orvul támadva kötelekkel fojtották meg áldozataikat, s ennek számlájára poénkodik egyik videóanyagban 2Pac (Shakur) is, pólóját kötéllé fonja, s hátulról bandatársa nyakába akasztja azt. A „lapocskás” hasára Thug Life tetoválva, nagy betűkkel.
Akkoriban, amikor a rap, azaz hip-hop „megszületett”, az 1960-as évek végén (nem tévedés!), még nem nagyon léteztek Vanilla Ice-ok, de úgy tudom, hogy még ír vonalon mozgó skac is alig-alig akadt köztük. Kevés fehér fiú volt a gettók mélyén, aki kábítószert árult, vagy fegyverekkel kereskedett, illetve orgazda volt, talán csak az USA-ban is néha-néha fellelhető N’dranghetás, La Camorrás, Cosa Nostrás, azaz M.A.F.I.A.-s (a kifejezés a „Mazzini Autoriza Fuerti i Attentati” mondat rövidítése, mozaikszó eredetileg) olaszokat leszámítva.
De hogy ne csak felháborító szavak hagyják el „tollam”, hálát kell adni mindazoknak az embereknek, akik biztosítják, illetve szeretnék biztosítani (vagy, más szóval: szorgalmazzák) a lakosság teljes lefegyverzését… bárki legyen is az… A ’90-es évekre bizony errefelé nem volt a legjellemzőbb, sem egészen lehetséges az, hogy minden vajdasági lakostól megkövetejék, hogy adja át otthon illegálisan tartott fegyverét. De ezen a tájon megmaradt valami csodás módon egyfajta pacifizmus (nehogy eltátsam a szám, ha valaki célkeresztbe vesz!, mert mindannyiunkért írom ezeket a sorokat, nemcsak magamért), amely, persze nem zárja ki az ellenpéldáit még sajnos ma sem. De mégsem az a legjellemzőbb, hogy szitává lőjenek tizenéves fiatalokat szinte minden kézzelfogható ok nélkül majdnem minden hétvégén, attól függetlenül, hogy mennyire elvetemült „emberek” élnek közöttünk. Gondolni is rossz egy-egy 3-4 éves kislány eltűnésére, egy szabadkai alig-tizenötéves lányka testének valahol-megtalálására, vagy épp egy fúrógépes gyilkosra, valamint a nagyvárosban a középiskolai mészárlásokra… Személyesen nagyon tartok attól, hogy az itthoni gázkonvektorokkal valami baj történik, tehát én is a robban(t)ásoktól félek, ezek a magyarországi Gála típusú konvektorok a házunkon belül mindenféle veszélyérzetre hajlamosítanak, nem beszélve arról a tényről, hogy az utóbbi három évben a fenntartó cég embereinek vagy 12-szer kellett kiszállniuk, hogy úgy-ahogy rendbe szedjék őket, a családom meg állhatta (volna) a cehet.
De ezúttal ne menjünk ilyen messze a zenétől. A rap természeténél fogva a nyelv csűrés-csavarásáról szól, ki tud minél többértelmű rímet minél gyorsabban kivágni, a másik arcába mondani, kinek pergősebb a nyelve, ki tud jobb szöveget összehozni, ki milyen stílust épít ki magának, illetve sem, hanem megpróbálja lenyúlni azokét az M.C.-két (ceremóniamesterekét), akiknek nagyon a kisujjában van a rap-játék.
A rap-dolog, többek között arról is szól, hogy a benne részt vevő lehet bármi, ami csak ő tényleg és igazán, mindaddig amíg nem féjk (hamisítvány/plagizátor, sikerhajhászattól csöpögő alak). A Run-D.M.C (tehát Run és D.M.C.) együttese is az volt, ami, akik ő tényleg, két nagyon-nagyon belevaló fekete alak, az egyikük „SZTK-keretes” szemüveget viselt, amolyan utcai-professzor-módra, de mindkettejüknek nagyon meggyőző módon gyorsan és „trickymód” pörgött a lepénylesője. Mindenképpen elsősorban fekete (bőrszinű) jelenség volt a rap, s királyai mind a mai napig szinte kivétel nélkül – egy-két legendától övezett fehér M.C.-t leszámítva – színesek voltak, illetve maradtak, mégha nem is mindig feketék, de latinók, Londonban pakisztániak, Párizsban elsősorban arabok stb.
A Run-D.M.C. meg egy olyan liberálisan és alázatosan gondolkodó, nagyvonalú band volt, akik létrehozták az első fúziót a metállal, az Aerosmith-tel, élő gitárokkal, Steven Tyler (a mai generációkhoz szólva: a Gyűrűkúra Liv Tyler tündekirálynő rockénekes papája) feledhetetlenül sikoltozós vokáljával a „Walk this Way”-ben, akik Ice-T kíséretéből felfuttatták a fehér Everlastot (az egykori House of Pain ír vonatkozású rap-csapat frontemberét) a „Take the Money and Run” c. számmal, ahol a hófehér skac még rappelt, s nem gitárját pengette nem nagyon-tudósan, de elmondhatatlanul nagy szellemmel. A fickónak tényleg jó nagy adag jutott a soulból, és épp az imént tárgyalt számmal történt meg vele, óriási szerencséjére, hogy (Reverend) Run és D.M.C. voltak olyannyira nagy emberek, hogy hagyták kifejezésre jutni profetikus hangnemben a boxmárka után elnevezett „Örökké tartó” , később „Whitey Ford”-ot (az „everlast” pedig eredetileg a havasi gyopár hókamód sárgászöld virág). Természetesen az sem véletlen, hogy a House of Pain nevű csapat a befutó „Jump Around” c. számuk után, amely az együttes nevét viselő debütáló korongon vált slágerré, s ezt követően épp egy box-kiütést ábrázoló albumborítóval ellátott gótbetűs második lemezzel tört be ismét a band a piacra. A harmadik lemezük pedig a (minden értelemben) agyonhallgatott „Truth Crushed to Earth Shall Rise Again” volt, amelyen már a rap- illetve hip-hop világban híres Guru is fellépett egy Sadat X nevű muszlim fekete skac társaságában, és elrappelték rajta, hogy: „… I don’t need MTV to make no buzz, / I’m making them ask-a: Who dat was?…” A hordozóborító mindkét oldala, kívül-belüli designja feledhetetlenre sikeredett, és személyesen a tíz valaha is kiadott legjobb rap-, ill. hip-hop lemez egyikeként tartom számon. (A House of Pain és Everlast természetesen egy egész másik írást is kiérdemelnek) „Whitey”, azaz Everlast, aki szép csöndben, akárcsak a Beastie Boys tagjai a saját idejükben – megtanult gitározni, ha nem is mesterfokon, flamenco-szinten, de önállósult, miután nagyon lelkes modern, futurisztikus, sajátos blues-számokat sikerült kreálnia, és számtalan arc tudott azonosulni a szövegeivel. Valahogyan, valamily csodával határos módon összejött neki minden, s a hangsúly itt azon van, hogy a soullal, nagy szívével és alkotási vággyal és vízióval rendelkező emberként, aki túlélte klinikai halálát is („… I’ve got the out-of-body experience, / While you’ve got Schisms…” – szólt a „Back from the Dead” c. slágerben. A második, Same as It Ever Was c. H.O.P-lemezen, miután az élvonalbeli újságírók elterjesztették halálhírét… Sőt, a fickóba annyi energia szorult, hogy (jóval) később létrehozta a La Coka Nostra névre hallgató csoportosulást is, mindaközben, hogy a nagyközönség felé nyitottan énekelt saját művészneve alatt. Annyi (betyár)becsület is szorult ám belé, hogy igazi HC-rap albumot is dobjon fel, teljesen ingyenesen hozzáférhetőt, a Soundcloudra, ha jól emlékszem.
Tévedés ne essék, ezek a picit feljebb említett dolgok még nagyon a kilencvenes évek elején történtek, majdhogynem párhuzamosan… És habár a szupersztár Eminem az „Everlast Diss” c. számban elrappeli, hogy „Whitey”, azaz „’Lass” sem rappelni nem tud, sem énekelni, de mindkettőt akarja csinálni, ami persze féligazság, mert a két fickó egymásnak tökéletes ellentéte, s mindama lélek, ami Everlastbe szorult, létezésének jelét sem mutatja Eminem mesterségbeli béklyóktól övezett csúcsminőségű rapje/i/ben. Ezt a verbális támadást „’Lass” persze nem hagyhatta szó nélkül, mert akkor egy az egyben meghátrál, mint egy hátracsapott farkú kutya, úgyhogy elkészítette ő is az „Eminem Diss” c. számot, amelyben MM-nek (Eminem, köztudottan: Marshall Matters) szépen beolvas, a fejéhez vágja, hogy pl.: „… Where I come from, / Real men don’t catch feelings…”). Ha választani kellene, mindenképpen Everlastet választanám, mert ha a mesterségbeli tudás csúcsminőségű is, mégsem minden. A (szt.) szellemtől elhagyottnak érzem különben is az 8 miles c. film rapcsatározásainak főhősét, miközben Everlast a jó régi Whitey Ford Sings the Blues c. albumán szerepel egy „Soul Music” c. szám is.
Dehát végső ideje, hogy e kitérő után visszatérjünk Runhoz és D.M.C.-hez. Legjobb számaik egyike pl. az „Ooh, Whatcha Gonna Do?” (refrénje: „… Never let a punk get away with murder, / Gunshots, gunshots, all you’ve heard!!!”), A fényes oldalon állva, megüzenik kivétel nélkül mindenkinek, hogy ha bárhol is gyilkosság történne, sose engedje senki, hogy vajmi tépett popsijú alak elmeneküljön gyilkosság vádjával. („A (pisztoly)lövéseket mindannyian hallottátok!!!”) Mindig legyen minden szemtanúnak elég „vér a pucájában” ahhoz, hogy tanúskodjanak az elkövető ellen, ha a szemtanú férfi, de akkor is, ha éppen nő!
A rengeteg sláger közül, amit a Run-D.M.C legyártott, kiemelkedik a „Peter Piper”, az „It’s Tricky” („… To rock a rhyme, / To rock a rhyme , / That’s right on time, / That’s right on time…”) a „My Adidas” (a be sem kötött/fűzött fehér Adidas-márkájú snekaereiket villogtatva egyben a gettó-divat élfigurái is). A „Down with the King” az azonos című korongról, „kötelező hallgatványok” még az „It’s Like That”, az „It’s Over”, a „You’ll be Illin’”, a „Proud to be Black” (akárcsak a funk–keresztapa James Brownnál a „Say it loud, / I’m Black and I’m Proud”), a „Raising Hell”, a „Soul to Rock’n’Roll”, a „Christmas in Hollis” (ahova valósiak), és mindenképpen az „I’m not Going out Like That” –ami egy Cypress Hill-parafrázist is megért – a „Tougher than Leather”, a „King of Rock” Darryl és Joe ajkáról Jam-Master Jay ütemeire.
Sok lenne épp itt és épp most felsorolni, hogy még mi minden, és untatná is a tisztelt olvasót, aki szerény reményeim szerint egy hőgutával (is) fenyegető nyári napon talán majd beéri ennyivel – egyelőre.
„Still gotta lotta love to give” – mondaná Everlast.
DMC (j) Floridában egy Adidas által szponzorált 2014-es rendezvényen (Fotó: Shutterstock)
