Ahhoz, hogy a testünk állapotát pontosan fölmérjük, egy szoros kapcsolatot kellene kialakítanunk vele. A rohanó világban már elfelejtettük, hogy magunk vagyunk felelősek mind a 70 milliárd sejtünk jólétéért.
Kívülről nem láthatók, mégis, ha tükörbe tekintünk, megállapíthatjuk, hogy jól nézünk ki, vagy sem, és pont ezt a külső kinézetünket befolyásolja a belső szerveink működése. Ha az anyagcserénk rendben van, nem lesz puffadt a szemünk alja, bőrünk sima és üde marad. Ezért lenne jó, ha a külső kinézet és a közérzet alapján egész egyszerűen meg tudnánk állapítani, hogy jól működik-e minden odabent. Jó lenne, ha bele tudnánk látni a szervezetünk munkájába, és mint egy csendes kísérő kívülről próbálnánk meglesni, mi mindent is tesz percről percre ott belül azért, hogy életbe maradhassunk, és még élvezhessük is a földi küldetésünket.
Nincs is rá szükség, hogy pontosan tudjuk, hogyan megy végbe a testünkben másodpercenként rengeteg biokémiai reakció, mert szerencsére az emberi szervezet már évmilliók óta fel van vértezve sok-sok olyan szabályzó és öngyógyító mechanizmussal, melyek legtöbbje a tudtunk nélkül működik. Még csak az hiányozna, hogy nyösztetni kelljen a szívünket, hogy rendesen verjen, vagy a tüdőnket emlékeztetni, hogy vegyen levegőt, nehogy a hétköznapi tevékenységünk sokaságában elfelejtsen lélegezni.
A légzés a vegetatív idegrendszer egyetlen olyan funkciója, amelyet tudatosan és önkényesen is befolyásolni tudunk a többi automatikusan lefolyó irányítás mellett. Ez lehetőséget nyújt számunkra, hogy még a közérzetünkön is javítsunk a célzott és helyes légzéssel. Hát nem egy csodálatos testtel rendelkezünk? De most kérem, figyelje meg, hogyan lélegzik. Szájon vagy orron keresztül? A mellkasába vagy a hasába áramlik-e a levegő? Mélyen vagy felületesen, és vajon hányszor vesz levegőt percenként?
Ez lenne az első lépés, hogy szinkronizáljuk újra lelkünket, tudatunkat és testünket, hogy egy harmonikus egység alakulhasson ki. Sokszor úgy tűnik számomra, mintha teljesen különálló valami lenne a testünk meg a tudatunk – lelkünk és gondolataink. Mintha egy rabszolgával folytatnánk leginkább becsmérlő beszélgetést, amikor megbotláskor szidjuk a lábunkat, mert nem úgy mozdul, ahogy kellene, vagy az ujjunk beleakad a kávéscsésze fülébe, és magunkra rántjuk a forró kávét. A szemünket is szidalmazzuk sokszor, mert minél jobban igyekszünk elolvasni az apró betűket, annál jobban összefolynak előttünk. Ez nem épp egy jó alap a baráti viszony kialakításához!
Sokáig nem tartottam fontosnak az önmagammal való jó kapcsolat kiépítését és fenntartását. Valahogy léteztem, de egyáltalán nem figyeltem magamra, addig, amíg nem tudatosodott bennem az önmagammal való beszédem minősége. Többnyire sértő, gyakran kegyetlen megjegyzések és bírálatok váltották egymást gondolataimban, mint: te hülye, miért nem csináltad jobban?; vagy: micsoda ügyetlen…, amíg egyszer rádöbbentem, hogy az ellenségemmel sem kommunikálnék ilyen módon. De vajon miért beszélek így önmagammal? Honnan jönnek egyáltalán ezek a gondolatok, és hogyan lehetne tiszteletteljesebben bánni saját magammal?
Mit gondol Ön erről? Van-e Önnek kapcsolata önmagával, és ha igen, milyen? Gondolkodjon el rajta, tetszik-e ez, vagy sem. Kérem, figyelje meg, vagy írja le az önmagával való beszélgetésben előforduló gyakori sértegetéseit, mert Ön az egyedüli, aki ezen változtatni tudna. Megérdemelné kiváló szervezetünk, hiszen ő az egyedüli, aki mindig velünk marad, és gondoskodik rólunk.
Ha a testünk minden egyes műveletért, amit a bőrünk alatt láthatatlanul és leginkább észrevétlenül végez el, fizetést kérne, akkor másra nem is jutna pénzünk. Önfeláldozóan minden ellenszolgáltatás nélkül ver a szívünk már születésünk előttől, egész életünkön keresztül 60-80-szor percenként, 4200-szor óránként és 100 000-szer naponta, miközben 10 000 liter vért pumpál ereinkbe. Már ez maga egy lenyűgöző teljesítmény. De ez csak egy parányi érzékelhető része annak, amit szervezetünk naponta tesz azért, hogy egyáltalán életben maradhassunk (jól érezhessük magunkat). Vajon hálát mondott-e valaha, még ha gondolatban is, ezért az óriási munkáért? De ezt nem is várja el tőlünk büszke gazdáktól ez az intelligens, önműködő, önszabályzó, öngyógyító csodaszerkentyű, mindössze annyit kér, hogy a szükséges anyagokat és körülményeket biztosítsuk az önálló munkája számára.
Legyünk hálásak, hogy ilyen csodás test tulajdonosa lehetünk! Bámulatot és elismerést érdemel minden pillanatban, de főleg akkor, amikor minden további nélkül a sebeket és csonttöréseket megbízhatóan összeforrasztja. Nekünk csak a körülményekről és a nyersanyagokról kell gondoskodnunk. Szeretném, ha megígérné, hogy ettől kezdve nemcsak a külső, látható testrészeit ápolja, hanem a belső, láthatatlan szerveire is több figyelmet fordít.
A szerző
Farkas Marija vagyok, az Újvidéki Egyetem Technológiai Karának élelmiszeripari szakán szereztem főiskolai képesítést. Negyvenéves laboratóriumi tapasztalattal rendelkezem, 2020-tól pedig táplálkozási edző pszichoneuro-immunológiai képzéssel. Zentán születtem, 1981 óta Bécsben élek, két gyermek édesanyja vagyok. 2021-ben nyugdíjba vonultam, de nem vagyok tétlen! Német és magyar nyelven kommunikálok.
