Nagy felzúdulást keltett Szabadka polgárainak egy részében, hogy a városnap egyik fellépője Jelena Karleuša lesz. Pontosítsunk: felzúdulást keltett az online térben. Ahogy az már lenni szokott. A különböző online portálok erről szóló közösségi médiás hírei alatt mindenki jól odamondogatott. És? És ennyi. A többség úgy érezte, ezzel meg is tette a magáét.
Majd elindult egy online petíció annak érdekében, hogy „tiltsák be J. K. koncertjét Szabadkán”. Na, ezzel millió probléma van. Tekintsünk el attól, hogy az online aláírásgyűjtéseknek az égvilágon semmi értelmük nincs, nézzük inkább a jelenlegi akció megfogalmazását.
„Betiltás”. A J. K. által képviselt értékrend, a megnyilvánulásai, a dalok szövegei, a zene stb. bőven hagynak maguk után kívánnivalót. De ez ízlés kérdése. Nincs olyan büntetőjogi kategória, ami indokolná egy ilyen koncert betiltását. Ha a petíció szerzői egy kicsit is komolyan vették volna magukat, legalább arra odafigyelnek, hogy például a felhívás szövegében a koncert „lemondása” szerepeljen, vagy más olyan megfogalmazás, aminek bármiféle kapcsolata van a valósággal.
És akkor itt jutunk el arra a pontra, ami értelmetlenné teszi az egész akciót. Amikor ez a jegyzet íródik, nagyjából 1100 aláírója van a petíciónak. Ha azonban az ember belekattintgat az aláírók listájába, azt láthatja, hogy a betiltást követelőknek nagyjából a 90 százaléka névtelen aláíró.
Noooormális? Kérdezné Besenyő Pista bácsi, ha ez egy kabaréjelenet lenne, nem pedig a zord valóság. Ezt akkor mégis, hogy gondolták a kedves polgártársak? A petíció lényege, hogy valaki a nevét, személyazonosságát adja egy ügyhöz. A névtelenség pedig teljes mértékben értelmetlenné teszi az egész dolgot.
Ez tényleg olyan, mint az a csíny, amit gyerekkorunkban sokan elkövettünk: becsöngetünk egy kapun, aztán elszaladunk.
De tényleg érdekelne, hogy a névtelen aláíróknak egyáltalán mi járt a fejükben. Nem finomkodok: ez gyávaság.
A különböző online petícióknak eleve semmi értelme nincs, nem tudok róla, hogy azok bármiféle eredményt hoztak volna valaha is a mi térségünkben. De ha az embereknek még annyi kiállásuk sincs, hogy a nevüket adják valamihez, amiben hisznek, vagy legalábbis fontosnak tartják azt, akkor elvesztünk.
Nagy valószínűséggel a többség úgy gondolja, legalább ennyit megtett. Tükörbe nézve megnyugszik, hogy letette, amit tudott a kultúra oltárára, a délutáni kávézás során elmesélheti az ismerősöknek, hogy ő biz aláírta azt a petíciót, úgyhogy a lelkiismerete nyugodt.
Na de mi lesz ennek a következménye? Semmi. Lesz koncert Szabadka főterén? Igen. Van akkor értelme az ilyen akcióknak? Az égvilágon semmi.
Önkéntes rabszolgaság
Ez csak egy kiragadott példa, ami éppen aktuális, de nap mint nap találkozhatunk hasonló jelenségekkel. A domináns párt helyi mitugrászának fontoskodása nyomán az emberek inkább lehajtják a fejüket, az alapvető jogaikért nem állnak ki. A domináns hozzáállás szerint kicsik vagyunk, úgysem tehetünk ez ellen semmit.
Azért is frusztráló ez az általános megalkuvás, mert a vajdasági magyarokra korábban nem ez volt jellemző. A korábban alatt a kilencvenes évekre gondolok. Én akkor kamasz voltam, és az ismerőseim, magyar emberek határozottan kimondták, amit gondoltak. Én ebben nőttem fel. Nyíltan merték az emberek kritizálni Miloševićet és a bandáját, minden választáson részt vettek, és az ellenzéki jelöltekre szavaztak, és persze 2000-ben is ott voltak az utcákon és a tereken.
Ehhez képest ma az akkori banda utódai előtt meghunyászkodnak, és ha olyan direktíva érkezik, akkor elmennek, és olyanokra szavaznak, akik 30 éve még kollektíven kitelepítették volna őket. Bennünket.
Nyilván jelentősége van annak a ténynek is, hogy az akkori magyar politikai vezetők Kasza Józseffel az élen a megfelelő értékek mellett álltak ki, ezzel pedig kitartást, reményt és bátorságot adtak az embereknek. Ezzel szemben az ő utódaik ma az akkori uszítók szövetségesei.
Azonban, ha őszinték akarunk lenni, akkor azt kell mondani, hogy szó sincs itt szövetségről. A mindennapok azt mutatják, hogy ez a viszony egyre inkább vazallusi. Ha pedig a magyar politikai vezetők meghunyászkodnak, és félreállnak az erőszakos, mindent eltaposó, nacionalista hatalom emberei előtt, akkor az átlagember sem lát maga előtt olyan példát, olyan vezetőket, akikből erőt meríthetne.
Nem lehet besz..va élni
Ezért aztán az itthon maradt magyar emberek egy csoportja beáll a sorba, és teszi azt, amit a vezetői. A másik oldalon vannak azok, akik nem vesztették el a kritikai érzéküket, viszont megelégednek az olyan tevékenységekkel, mint például egy petíció aláírása névtelenül, vagy pedig a rendszeres kommentelés a közösségi médiában.
Ezzel az égvilágon semmit nem lehet elérni, de legalább az ember lelkét megnyugtatja. De ez nem más, mint látszattevékenység. Ez nem bátorság, ez nem polgári aktivizmus.
Egy olyan hatalommal szemben, amely a saját szabályait is áthágja, amely a másként gondolkodókat üldözi, amely erővel is átviszi az akaratát, csakis határozott akciókkal lehet tiltakozni.
Ha egy-egy csoport, mondjuk, paradicsommal dobálna meg egy fellépő sztárocskát, vagy átragasztana olyan köztéri feliratokat, amelyek sértik a jó ízlést vagy a nyelvhasználati törvényt, attól még forradalom nem törne ki, de esetleg mások is felbátorodnának, és több embernek jutna eszébe, hogy kiálljon a jogaiért.
Amíg mindenki azért retteg, attól fél, hogy egy komment, egy vélemény miatt elveszíti a munkahelyét, netán guillotine alá kerül a nyaka, addig semmi sem fog változni. Amíg a többség nem lesz képes rá, hogy ne csak a saját köldökét nézze, hanem a gyerekeire, a társadalomra, a jövőre is gondoljon, addig csak növekedni fog ez az erkölcsi fertő.
Hogy egy jóbarátomat idézzem: Nem lehet besz..va élni.
Tüntetők Szabadka főterén (Fotó: Tóth Imre/SZMSZ)
