Egy jó tizenöt évvel ezelőtt nagy színházjáró voltam, Szabadkán minden előadást megnéztem, sokat közülük többször is. A színház iránti szenvedélyem nem múlt el, meg sem kopott, de a jelenleg repertoáron lévő előadások nagyobb részét nem néztem meg. Az az érzésem az utóbbi években, hogy nincsenek igazán jó előadások Szabadkán. Lehet, hogy csak kivetítem a bennem gomolygó ködös szürkeséget, de az az érzésem, amikor néha színházban vagyok, hogy az ott lévő atmoszféra is élettelenebb, hidegebb, mint kb. tíz évvel ezelőtt. Tíz év alatt óriásit változott a világ. Pörgősebb, izgalmasabb, színesebb, hangosabb szórakozásra szoktatott rá minket. Kit érdekel ma már a színház, ez az ósdi, megkopott, íztelen, szagtalan, letűnk korok itt felejtett holmija?
Lehetséges, hogy az írásbeliséget leváltó digitális kultúra, amibe most már kétségkívül belelépett ez a bolygó, lesöpri a színről a színházat? Nincs mit tenni, ez a dolgok rendje? Lehetséges, hogy amikor a szóbeli kultúrát leváltotta az írásbeli, akkor túl tudott élni, és most fog elpusztulni? Nem hiszem. Azt hiszem, hogy a színház olyan hely, ahol addig, amíg hús-vér testtel, és fájdalmakkal, szomorúsággal, kételyekkel, kérdésekkel, szenvedélyekkel küszködő pszichével rendelkezünk, ott átélhetjük a testi, lelki, szellemi valónkkal, hogy nem vagyunk egyedül, és ha a kérdéseinkre választ nem is feltétlen kapunk, de a sajátunkhoz hasonló kérdéseket megfogalmazó emberekkel találkozhatunk.
Amikor még gimnáziumi tanár voltam, rajongó diákok hadait vittem hétről-hétre hol az egyik, hol a másik színházba. Ma is vannak még rajongó diákok, de nagyon kevesen. A színházért lehet még ma is rajongani. De ha a repertoárért felelősök és a tanárok (ha vannak még színház iránt elkötelezettek) nem fektetnek komoly energiákat abba, hogy a diákokat és a fiatal felnőtteket megszólítsák és bevonják a színház mágikus terébe, akkor azon a néhány születésénél fogva színház iránti szenvedéllyel beoltott diákon kívül nem lesz, aki életben tartsa a tüzet. És ha így lesz? Miért fontos ez? Evolúciós törvény: ami nem életre való, az természetesen pusztul el, mindenkinek jobb így. Tényleg olyan fontos a színház? Kevesebb lesz valóban az életünk nélküle? Azt gondolom, nem véletlen, hogy a kultúra hajnalán megszületett, és hogy évezredek óta hol gyengült, hol erősödött, de ki soha nem halt az emberi kifejezésformának ez a módja. Írásom témája nem ennek a kifejtése, csak annyit mondok most, hogy színház nélkül nem érdemes élni.
Fotó: Molnár Edvárd
Azért döntöttem úgy, hogy leírom most ezeket a gondolatokat, mert tegnap este színházban voltam. A Kosztolányiban néztem meg Georg Büchner Lenz című novellájából készült előadást, amit Hegymegi Máté rendezett. Nagyon szép, az én szívemhez szóló előadás. Furcsa érzésem volt, miközben néztem, örültem, hogy átadhatom magam ennek a jó kétszáz évvel ezelőtti esztétikai problémakörnek, világérzékelésnek, amiben ez a XVIII. század végén élt érzékeny idegrendszerű költő élt, és amibe belehalt. Szép és fájdalmas, meghitt, hideg és meleg egyszerre. Jól esett, élveztem. De közben ott volt a nézőtér, a körülöttem ülő emberek, a kinn hagyott fények, zajok, a zsibongó város, a huszonegyedik századi kérdések, problémák. Nem tudom, hányan voltak a nézőtéren, akik tudták, hogy mi az igazi baja Lenznek, hogy miért vonult ki a városi életből a zord, hideg, kemény, embertelen hegyek közé. Hogy a XVIII. században megszületett a fenséges fogalma, és a kulturált, művelt emberek azért jártak a hegyekbe, mert ott megtapasztalhatták a természet rettenetes erejét, ami megbűvölő csodálatot és lélekzetelállító rettenetet váltott ki bennük egyszerre, ami által átélték, hogy mit jelent embernek lenni ezen a világon.
Caspar David Friedrich: Jeges tenger
Az előadás úgy kezdődik, hogy Lenz (Kucsov Borisz) felmászik egy meredek hegyen a csúcsig (a hegy oldalát fa deszkák képezik), a nézőtérnek háttal, magasan a színpad felett kémleli a tájat. Az egyik legismertebb romantikus festő, Caspar David Friedrich, Büchner és Lenz kortársának két festményét idézi ez a kép: a Vándor a ködtenger felett és A Jeges-tenger címűt. A legenda szerint Petrarca volt az első ember, aki azért mászott fel egy magas hegyre, hogy onnan szétnézzen. Az ember számára nem természetes dolog ilyen veszélynek kitenni magát, Kant használja a savoyai paraszt példáját, aki őrültnek nevezi azt az embert, aki szándékosan életveszélyes helyzetbe hozza magát.
Vándor a ködtenger felett
Számára érthetetlen az, hogy a magas csúcsról szétnézve, vagy egy szakadék szélén állva a mélységbe nézve az ember a végesség és rettenet átélésével, a fenségessel való találkozásában mint egy katarzis által megtisztul, szembenéz emberlétének csodájával: törékenységével és nagyszerűségével. Lenz – színpadi – története tehát ezen a ponton kezdődik. Gyenge egészségi és idegállapota miatt a városból, szüleitől, kijött a hegyekbe egy papklakba, ahová művész barátja: Kaufmann (Búbos Dávid) ajánlotta be. A családfő egy pap (Ágyas Ádám) feleségével és lányával él itt, ebben a hegyi kunyhóban. A megérkezésekor a csúcsra való feljutása azt fejezi ki, hogy megérkezett oda, ahol otthon van, ahol a lelke szabad és szárnyalhat. Lenz minden nap kijár a hegyek közé, hideg vízben fürdik, beszélget a pappal, megerősödik, jól érzi magát, boldog. Az itteniek elfogadják, támogatják, de nyilvánvalóan nem értik őt, csodabogárnak tartják, elnéző kedvességgel kezelik. Amikor Kaufmann meglátogatja, újból felkavarodik a lelke: egyrészt vitába bonyolódik a barátjával arról, hogy mi a művészet feladata. Kaufmann Goethére hivatkozva arról beszél, hogy a művész egy ideált kell, hogy megalkosson, míg Lenz a természet tökéletességének a híve, azt vallja, hogy az ember csak ronthat művészként az Isten által teremtett világon, ha azt a saját ideáljai alapján interpretálja, és foglalja alkotásba. Lenz egyedül marad nézeteivel, nem talál megértésre sem a barátjánál, sem a papnál. Ezt a helyzetet fokozza, hogy Kaufmann közli, azért jött, hogy átadja Lenz apjának üzenetét, miszerint várják, hogy költözzön most már vissza, mert otthon feladatai vannak. Ez után Lenz idegállapota egyre romlik, egy, a közelben élt kislány halála teljes összeomlásba taszítja. Meghasonlik Istenbe vetett hitében, az emberek, akik között itt békességben élt, nem tudják tovább leplezni meg nem értésüket, Lenz visszazuhan abba az állapotba, amiben érkezett.
Ez az írás nem kritika. Pedig a színház életben maradásához nagyon nagy szükség van kritikára, ami jó ideje már szintén hiánycikk a vajdasági sajtóban. De ez most egy minden ízében szubjektív, érzelmes írás. A romantika korának esztétikája, filozófiája az embert a természet részének tekintette, sőt úgy tartotta, hogy akkor élheti meg emberi méltóságát, ha a természet törvényeivel harmóniában él, tudatában van lehetőségeinek, él velük, de emelt fővel szembenéz korlátaival is. Lenz története egyszerre szép és fájdalmas. Szép, mert egy olyan ember története, aki magában hordozza a természet működésének, erejének, szépségének értését, érzékelését, képes azzal együtt rezdülni. És fájdalmas azért, mert az emberek között kevés olyan van, mint ő, ezért a környezetének érzéketlensége, bárgyúsága elfojtja, lesöpri őt a színről. Én ezt az előadást tudom a színház allegóriájaként értelmezni, mert, ahogyan a bevezetőben írtam, egy olyan világértést, érzékelést képvisel, amit ma már kevesen értenek. Az előadás esztétikája, kifinomult atmoszférateremtése fénnyel, hanggal, koreográfiával napjaink ezerrel pörgő világában merész vállalkozás. Nem könnyű úgy lejönni erre az energiaszintre, hogy az ember megőrizze éberségét, felfogóképességét. Nagyon más világ az, amiben ma élünk. Azt hiszem azonban, hogy életbevágóan fontos, hogy ne engedjük kipörögni életünk színteréről a színházat. Amúgy sem reményt keltő jövőnk fájdalmasan sivár és embertelen lenne nélküle. És azt is gondolom, hogy nem úgy kell megpróbálni életben tartani, hogy az egyéb szórakoztató felületek eszközeivel, témáival, nyelvével teszi barátságosabbá, fogyaszthatóbbá az általa közvetített kultúrát, mert akkor tényleg nincs sok értelme elmenni, beülni egy előadásra. Lehetőséget kell adni a gyerekeknek, fiataloknak arra, hogy átéljék, hogy a színházban olyasmivel találkoznak, amivel máshol nem, és meg kell őket tanítani a színház egyedi, összetett, kifinomult nyelvének, világának értésére, élvezetére.
Georg Büchner: Lenz. Egy író 19 napja a hegyek árnyékában
Játsszák:
Kucsov Borisz
Verebes Andrea
Hodik Annabella
Ágyas Ádám
Búbos Dávid
Mészáros Gábor
Rendezte: Hegymegi Máté
Bemutató: 2024. december 21.
Szerző: Tóth Ágota
Nyitókép: Az előadás nyitójelenete (Fotó: Molnár Edvárd)
