Hol volt, hol nem volt – kezdhetném, ahogy a mesékben szokás, de régen kinőttem a mesehallgatók korát, így aztán Hans Christian Andersen dán irodalmár tanulságos, először 1837-ben megjelent történetéről szólnék. Annál is inkább, mert azt száznál több nyelvre is lefordították, köztük szerbre és magyarra is, tehát e sorok olvasói számára is könnyen elérhető.
A tanmesék
Élt tehát egykoron egy császár, aki arról volt ismert, hogy szinte óránként átöltözött. Nagyon szerette a csinos, finom kelmékből készült ruhákat, számos takács és szabó dolgozott udvartartásában azon, hogy mindig új öltözék kerüljön felséges testére. Versengtek is kegyeiért a kelmekészítők, szövőmesterek, takácsok és egyéb szakmabeliek.
Egyszer azonban két csaló jelent meg a császári udvarban, akik hatalmas pénzekért cserébe mesés kelméket ígértek. Az uralkodó nemcsak rengeteg aranyat adott nekik a szép új ruhák reményében, hanem még külön helyiséget és szövőszékeket is biztosított számukra. A csaló takácsok pedig úgy tettek, mintha szőnének és a kíváncsiskodó udvari méltóságoknak is dicsérték a nem létező munkát, hiszen a levegőnek már akkor sem volt se színe, se tapintása.
Igen ám, de az udvartartáshoz tartozó urak, a főhopmestertől az uszályhordozókig nem mertek szólni a csalásról a császárnak, aki végül nemcsak felpróbálta az új ruhát, hanem abban végigsétált az udvari körmenetben. A tömeg félájultan bámulta és tapsolta a császár legújabb ruháját, csupán egy kisgyerek kiáltott fel: „De hiszen nincs is rajta semmi!” Az emberek ekkor sem ocsúdtak fel, hanem a tengernyi tömeg tovább menetelt a mezítelen uralkodó, és kísérete, a miniszterek és a főhopmester mögött.
A neves dán meseíróéhoz hasonló történetet a szerb irodalomban is találunk: Radoje Domanović: Vođa (A vezér) című rövidke szatírájában a vezetőjét hűségesen és kitartó hittel követő emberáradatban, amikor már a szakadék szélére értek, valaki elkiáltja magát: „De hát a vezér vak!”
A váltás tárgya
Ruhát váltani nyilvánvalóan könnyebb, mint meggyőződést, vallást vagy hitet, de azért ez utóbbiakra is van számos példa. Biztos, hogy leírtam és elmondtam már, de ismét emlékeztetek 1995. március 20-ra, amikor egy belgrádi politikus a horvátországi Glina városka művelődési házában magabiztosan kijelentette az összegyűlt több száz ember előtt: „Soha többé nem lesz itt usztasa állam, semmiféle sakktáblás zászló és hasonló jelkép. Ez Szerbia része lesz mindörökre, és ti is Szerbiában fogtok élni”. A tömeg, persze éljenezte a nyurga szónokot, hosszan tapsoltak az akkori Krajinai Szerb Köztársaság összegyűlt helybeli polgárai. Aztán mintegy hat hónappal később bekövetkezett a Vihar (Oluja) elnevezésű horvát hadművelet, de a nyurga szónok akkor már ismét Belgrádban volt. Előtte még felszólalt Szerbia képviselőházában (1995. júliusában), ahol szó szerint azt mondta, hogy „minden meggyilkolt szerbért száz muszlimot ölünk meg. Ugyancsak az emlékeztetés szándéka diktálja, hogy leírjam: azokban a napokban ment végbe a srebrenicai vérengzés, amely során nyolcezer férfit, köztük öregeket és fiúgyerekeket is lemészároltak a boszniai szerb hadsereg katonái és a szerb szabadcsapatok martalócai.
Az idézett glinai és belgrádi hórihorgas felszólaló amúgy a szélsőséges Szerb Radikális Párt főtitkára volt, és Hágában raboskodó főnöke, pártjának elnöke helyett, de pólóján annak fényképével szerepelt a parlamenti szószéken. Néhány évvel később aztán megtagadta a pártelnököt, és az alelnökkel együtt megalakította a Szerb Haladó Pártot. Még később ennek elnöke lett, majd 2012-ben már kormányfő-helyettes, újabb egy év múltán pedig miniszterelnök. Innen került aztán az államelnöki palotába, ahol immár második mandátumát tölti. Időközben természetesen európai mázra váltotta a fekete mezt, és elhitette az ókontinens vezetőivel, hogy országa csatlakozni kíván az Európai Unióhoz. Miközben Oroszországgal és Kínával is egyre szorosabbra fűzte országa kapcsolatait. Európában ugyan fejcsóválás volt erre a válasz, de az érdemi lépések és a büntetőintézkedések is elmaradtak.
Lesz új mozgalom!
Tavaly már meglebegtette hívei előtt a jelenlegi államfő egy új párt, egy olyan szervezet létrehozását, amely valamiféle össznépi mozgalomként tömörítené a mostani szimpatizánsokat. Legutóbb pénteken Jagodina városában beszélt erről mintegy tizenötezer odacsődített, buszokon odaszállított ember előtt. Azt is bejelentette, hogy „mindenkit szívesen látnak” az új politikai, valamilyen össznépi szervezetben, amely – állítólag – március közepén alakul meg. A politikai megfigyelők szerint a szándék a jelenlegi koalíciós pártok beolvasztása, ötvözése az „anyapárttal”. Ahogy azt annak idején Slobodan Miloševićék csinálták a Szocialista Szövetség és a Kommunista Szövetség egybeolvasztásával, létrehozva a Szerbiai Szocialista Pártot.
Itt jutunk el megint az írásunk címében említett új, illetve legújabb ruhához, ami immár nem mese, hanem maga a nyers valóság, a jelenlegi aranykor része, illetve újabb fejezete. Ha pedig valaki netán valami hasonlóságot vélne felfedezni az idézett mesék és a leírt valós események között, az nem téved.
Aleksandar Vučić a Jagodinán rendezett megmozduláson (Fotó: Beta/Saša Đorđević)
