A november 1-i tragédiát követően nem hagy alább a szerbiai társadalmat feszítő elégedetlenség. Ám mi a helyzet a Vajdasági Magyar Szövetség háza táján? Hogyan és milyen célból próbálnak, illetve kényszerülnek szembesülni a múltukkal és a jelenükkel? S milyen kapcsolatban lehet ez a hatalom átmentésével egy Vučić utáni politikai helyzetben?
Sok mindent megírtak már a VMSZ-ről az elmúlt tíz évben. Egy-egy alkalommal még az a kérdés is felmerült, hogy miként viselkedne a párt, ha a világ tartóoszlopai (értsd: Szerbiában az SZHP, Magyarországon a Fidesz) megroppannak, majd esetleg ki is dőlnek? Aminek mostanában vagyunk a tanúi, azzal alighanem némi fogalmat alkothatunk az előző stációról. Még ha ezt nem is kell elsietnünk.
Mert hát mit is látunk? Január 26-án például a szerbiai községek túlnyomó többségében kisebb vagy nagyobb tömegek mentek ki az utcákra, tulajdonképpen azt üzenve a Vučić-rezsimnek, hogy elég volt. Az újvidéki tragédia nyilvánvalóan katalizálta az emberek elégedetlenségét, amelynek a mélyében leginkább egy dolog rejtőzik: hogy az SZHP „megszaladt” hatalmától már levegőhöz is alig lehet jutni az országban. Mindegy, hogy Szabadkán vagy Leskovacon, Loznicán vagy Piroton él a szerbiai állampolgár, a dolog már igazán fojtogató.
Ne kerteljünk: a főleg šešelji radikálisokból és miloševići szocialistákból szárba szökkent, mintegy tizenkét éve regnáló hatalomnak ma a VMSZ is szerves része. Korábban hiába álltak velük szemben csaknem húsz éven keresztül. Pásztor István vezetése alatt ráadásul, ha kevesebb eszközzel és kisebb nyomásgyakorlással is, de sok tekintetben nagyon hasonló stílusban tartották s tartják sakkban a saját választói bázisukat, vagyis a magyar kisebbséget. Ám mégis milyen álláspontot képvisel a párt november 1-e óta?
Nézzük meg az elnök megnyilvánulásait. Pásztor Bálint nem az a politikai figura, aki néptribunusi módon csapkodja a szónoki emelvényt. Ugyan az elmúlt tíz évben fokozatosan kialakult nála a pókerarccal osztogatott cinikus gesztusok képessége, de ettől még nem lesz belőle az említett néptribun. Valahol ebbe az attitűdbe csomagolta be az elmúlt hetekben adott nyilatkozatait is – amelyeket természetesen egytől egyig „baráti” médiumoknak adott.
Pásztor egyfelől világosan a haladók mellé állt – ám nem harsány módon. Az ellenzéket bírálva hangot adott annak a VMSZ-es ellenszenvnek, amelyet a párton belül mindmáig táplálnak a Demokrata Párt irányába. („Akik a tüntetéseket szítják, voltak már hatalmon, és bizonyították, hogy nem fogékonyak a nekünk fontos ügyek megoldására.”) Másfelől akár vannak kilengések, akár nem, a tüntetések felszámolását tartja kívánatosnak. („A politikát vissza kell vinni az intézményekbe.”) Az újvidéki erőszakos jelenetek kapcsán egyébként nagyon veszélyesnek tartja a tüntetéseket. („A tüntetőknek az a céljuk, ami a latin-amerikai országokban szokott bekövetkezni, meg Afrikában, hogy a legálisan és legitim módon megválasztott hatalmat megdöntsék erőszakos eszközökkel.”)
Mit nem tesz meg azonban Pásztor? Nem ragadtatja el magát olyan kijelentésekre, amelyekkel veszélyesen közel vagy – épp ellenkezőleg – szembe kerülne a haladók kommunikációs fősodrával. Ez egyben azt is jelenti, hogy mindeddig egy olyan kijelentéssel, gesztussal sem élt, amely diszkreditálná a VMSZ-t egy esetleges rezsimváltás esetén – mert ha ez így van, egy új összetételű kormánynak ismét ezzel a párttal kellene tárgyalnia. Vagyis a pártelnök hozza a kötelezőt, de túlzások nélkül.
Mind között azonban az a leglátványosabb, ahogyan a VMSZ elnöke – s egyáltalán a párt minden valamirevaló képviselője – ignorálta Stevan Bakić szabadkai polgármester decemberben és januárban tett megnyilvánulásait. Miért is kellett volna nekik erre reagálni? Leginkább amiatt, amivel Bakić egészen egyszerűen (szóban) lenullázta azt a politikai örökséget, amelyet a VMSZ elvileg magáénak vallhat: vagyis a Milošević-rezsim és a ’90-es évek nacionalizmusával szembeni kiállást.
Mint közismert, Bakić 2024 végén úgy fogalmazott „október 5-e a legnagyobb gonoszság, ami Szerbiával történhetett, és annak az árát fizetjük ma is”. Hozzátette, „a legcsúnyább foltot akkor szerezte az ország, számost hőst kiadtunk Hágának, a rosszakarók pedig itt maradtak”. Egészen világosan arra is utalt a polgármester, hogy a 2000 októbere előtti hatalom jó irányítója volt az országnak – illetve szavaiból az is világosan következett, hogy a 2012 utáni is az. Roppant érdekes volt, ahogyan kicsivel később maga Aleksandar Vučić beszélt arról, hogy a tanulók nem tudják, „milyen volt az élet 2012 előtt” – vagyis amikor nem ő, illetve ők vezették Szerbiát. A šešelji radikálisokból és miloševići szocialistákból szárba szökkent hatalom…
A közbeszédben keringő párhuzamvonásokra reagálva Pásztor Bálint a Magyar Szónak azt mondta, látja, hogy „a társadalomban sokan szimpatizálnak és nosztalgiával gondolnak a tüntetésre, a ’90-es éveket, a fiatalságukat idézi fel”. Ám az akkori választási csalásokra utalva sietett leszögezni, „azok a tüntetések teljesen legitimek voltak, a népakarat megvédése érdekében”. Hangsúlyozta, hogy „nekik”, vagyis az akkori tüntetőknek volt programjuk, míg a mostaniaknak nincs, illetve a jelenlegi ellenzéki pártok a káosz felé vezetik az országot és így tovább. Pásztor mondatainak külön kényelmes környezetet biztosít, hogy az ellenzék valóban nincs túl jó állapotban, ám ebben a pillanatban ez most mellékes.
Nagyon is világos viszont, hogy kruciális különbség áll fenn a VMSZ és az SZHP között afelől, hogy jó volt-e vagy sem 2000. október 5-e. A haladók és a kormány nagy részén nincs mit csodálkozni, hiszen ők, illetve a šešelji és miloševići politikák örökösei sosem mondtak mást. A VMSZ viszont most is más mond – de csak a 2000 előtti időszakról. Miközben a jelenben azoknak a renoméját védi, akikkel szemben a párt Kasza József vezetésével 2000-ben kiállt.
Kisebbségi autokrácia ide vagy oda, alapvetően egy szerbiai törpepártként a Vajdasági Magyar Szövetség nem tesz mást, mint manőverezik. S most a kelleténél nem több figyelmet keltve óvatosan a Szerb Haladó Párt farvizén marad. Majd ha baj lesz, csendesen odébbáll, hivatkozva a ’90-es évekbeli kiállásra, a Demokrata Párt mellett eltöltött évekre vagy bármi másra, ami épp kéznél lesz. Legalábbis amíg kitart a választói bázisa.
Stevan Bakić és Pásztor Bálint – míg a szabadkai polgármester szerint „október 5-e a legnagyobb gonoszság, ami Szerbiával történhetett, és annak az árát fizetjük ma is”, addig az utóbbi pártja, a VMSZ tevékenyen részt vett a Bakić által dicsért hatalom leváltásában
