Érkeznek az e-mailek, Sok barátom kérdezi, mi lesz mindennek a vége. Képtelen vagyok az eseményeket előre látni, de azzal tisztában vagyok, hogy bárhogy is végződjenek, rövidebb vagy hosszabb távon nem járnak következmények nélkül.
Abban is biztos vagyok, hogy ami az utcákon és a tereken zajlik, túlmutat a napi politikai játéktéren és a jelenleg is villogó hatalmi harcokon. Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik szerint vannak ellenzéki politikusok, akik a fotelekre vadásznak, de az is igaz, hogy vannak olyan kormánypárti politikusok, akik egy-két vagy még ennél is több évtizede őrzött foteljeiket minden eszközzel védelmezik. Ha kell rendőrpajzsokkal is. Folyik a fotelharc, de ennek a szerepe most másodrangú.
A jelenlegi tüntetéseknek sokkal mélyebb gyökerei vannak, nem kötődnek a pártokhoz. Nem nehéz észrevenni, hogy a 21. század ifjúsága, főleg az egyetemi ifjúság más nyelvet beszél, amelyet a hagyományos politikai kódokkal élő regnáló politikai elit képtelen értelmezni. Az egyszerű polgárok nagy része viszont rokonszenvezik az ifjúsággal, mert közelebb van a hétköznapi élethez, mint a hagyományos politikai narratíva bűvkörében élő politikusok.
Képzeljük el azokat a politikusokat, akik az egyetemi tanulmányaik befejezése után azonnal hivatásos politikusok lettek, egy évet sem töltöttek valamilyen munkahelyen, ahol próbára tehették volna a tehetségüket. Politikai üvegbúra alatt az a félelem kerítette őket hatalmába, hogy az egyetemisták összetörik az üvegburát. Nem erről van szó. Az új narratívának köszönve a tüntetések szimbolikus jelleget öltöttek.
Kezdem érteni, hogy miért éppen a pályaudvari katasztrófa indította el az országos protesztmozgalmat. A pályaudvaroknak mindig is egy jelképet képviseltek. Onnan indulnak el az emberek, és oda érkeznek vissza. Az 1964-ben épült újvidéki pályaudvar jelképezte a szocializmus langyos szellőjének korszakát. Azokban az időkben tetőzött az olvadás, érzékelhettük a szocializmus langyos szellőjét, amely minden hibája ellenére optimizmust táplált.
Az új újvidéki pályaudvar 1964-ben jelkép lett, ahonnan néhány évtized múlva a kilencvenes évek elején a fiatalok a nagyvilágba menekültek. Ezzel újra jelkép lett. Az elvesztett remények jelképe. Láttam az anyákat, akik kis batyujukkal a budapesti Keleti Pályaudvar felé tartottak, hogy lássák a gyermekeiket, Volt, akiknek nem volt pénze a vonatjegyre, ezért megkérték ismerőseiket, hogy vigyenek a gyermeknek némi hazait. És a Keleti pályaudvaron átadtuk a batyut a gyerekeknek, akik mégsem érezték otthon magukat a budapesti Keleti pályaudvaron.
Mindeközben egy alkalommal az újvidéki pályaudvar márványlapjaira fekete betűkkel kiírta: TITO, JŐJJ VISSZA. Pár nap múlva megérkezett a válasz: NEM JÖVÖK! Alatta pedig Tito jellegzetes aláírása volt olvasható. Erre a rendőrség őrizni kezdte a feliratokat, mígnem jöttek a közművek dolgozói és nagy kínnal eltüntették őket. Aztán besötétedett az ég, a pályaudvar egyre piszkosabb, dohosabb lett, ez is jelképként szerepelt. A pályaudvar felújítását és a kínai gyorsvasútat szintén jelképnek szánták. Nem lesz többé szükség Titora.
Az újvidéki pályaudvar lett a szerbiai aranykor jelképe. Kétszer is felavatták, először színpompás ünnepségek keretében Vučić elnök és Szerbia nagy barátja Orbán Viktor avatta fel. Aztán újra felavatták, Maja Gojković a tartományi kormány elnöke bejelentette: ez Európa legbiztonságosabb pályaudvara. Ezzel országos jelkép lett, a funkcionáriusok nem is titkolták. A polgárok hittek mindennek, mert szerettek volna végre valamiben hinni. Aztán a felelőtlen munkálatok és a feltételezett korrupció miatt leomlott az alsó födém, ami 15 ember szörnyű halálát okozta. Összeomlott egy jelkép, a holtesteket takaró törmelék a jelkép összeomlását jelentette.
Mondhatja valaki, hogy a pályaudvar csak az egyik jelkép a sok közül és bizonyára igaza van. Düledezni kezdenek a helyi jelképek is. Néha egészen bizarr jelenetek játszódtak le. Bekövetkezett a jelképek alkonya. Valami történt az emberek lelkében, amit majd a szociológusok és a pszichológusok egy napon értelmezni fognak.
De feltételezem, hogy jelképek összeomlása végül is arról szól, hogy az embereket megfosztották a reménytől, amit most vissza akarnak hódítani, hiszen az ember mégis reménykedő lény. És az ifjúságnak van legtöbb joga a reményre! Mindezek után csak azt érzem, hogy mindaz, ami körülöttünk történik. sokkal több a politikánál. Hogy mi következik ezután, arra – akárcsak sok kiváló barátomnak – nincs válaszom. A kormánytöbbség új kormányt nevezhet ki, a jelképek romjain kiírhatnak új választásokat is, de ez is csak pirruszi győzelem lesz. De tegyük fel, hogy mégis sor kerül a rozsdásodó rendszer kitatarozására. Ez sem lesz könnyű. Talán egy új nemzedék lesz erre képes, amely nem volt részese keserves, vércseppekkel teli, hazugsággal meghamisított történelmünknek.
