A Nyilvános Rendezvények Archívuma három hónappal az újvidéki vasútállomáson történtek után közzétette azon települések listáját, ahol a november elsejei tragédia óta az emberek legalább egy alkalommal az utcára vonultak tiltakozni: mostanra ez a szám meghaladta a háromszázat.
Egy kisvárosban nehezebb kimozdítani az embereket, hiszen ismerik egymást, könnyen célponttá válhatnak, mégis egyre több az olyan település, ahol szintén csatlakoztak az emberek a tiltakozásokhoz. Február 3-án például Magyarkanizsán tartottak első alkalommal tiltakozó sétát 150–200 résztvevővel, és előtte pár nappal Adán és Csókán is vették néhányan a bátorságot, hogy kifejezzék a szolidaritásukat az egyetemistákkal.
Óbecsén november 15-én 11:52 perckor hat nő – közöttük egy testvérpár és egyikük lánya – kézzel készített két transzparenst, és kiállt a város főterére. Beszólogattak nekik, kigúnyolták őket, ők mégis úgy döntöttek, nem csak állnak: tesznek is egy kört, hogy minél több emberhez eljuthasson az üzenetük. Aztán lendületet vettek a dolgok, és az Óbecse ébred nevű gimnazista csoport átvette a kezdeményezést – ennek eredményeként január 31-én a becslések szerint már kétezren jelentek meg a város központjában, majd tettek sétát a belváros utcáin.
A hat bátor és elkötelezett nő közül Alisa Bajićtyal, Nađa Bajićtyal, Elizabeta Šijačićtyal és Una Ćirićtyel volt alkalmam röviden elbeszélgetni. (Katica Miladinović nem tudott részt venni a találkozón, egy hölgy pedig névtelen kívánt maradni.)
„Spontán dolog volt ez a november 15-i megmozdulásunk: annyit akartam, hogy jelen legyünk ebben a kis közösségben is, és jelezzük azt, hogy nem hagyhatjuk annyiban a történteket, meg kell találni a felelősöket, ami a mai napig nem sikerült” – mondja az ötletgazda, Alisa. Testvére, Elizabeta annyit tesz hozzá: napokig borzasztóan érezte magát a tragédia miatt, amit tetőzött az, hogy az élet rövid idő alatt úgy állt vissza a régi kerékvágásba, mintha mi sem történt volna.
A hat nő közül majdnem mindegyik közalkalmazottként dolgozik, mégis azt mondják: ha az ember az igazságért és a szabadságért harcol, nincs helye félelemnek.
„Voltak kezdetben támadások a tüntetéseken, majd a Facebookon, arról írtak, hogy mit kellene velünk tenni. Az iskolákba mentek emberek tudakolni, ki visz ki gyerekeket tüntetni. Senki!” – mondja Una Ćirić.
Alisa lánya, Nađa sajnálja, hogy nem most egyetemista. „Ha az lennék, akkor sem azon izgulnék, hogy mi lesz a vizsgáimmal, hiszen mindig lesz egy következő vizsgaidőszak – sokkal fontosabb az, ami most történik a jövő érdekében” – állítja.
Unokatestvére most negyedéves orvostanhallgató, akinek az édesanyja, Elizabeta sem izgul a fia tanulmányai miatt: ő büszke arra, hogy a fia ügyeleti rendszerben részt vesz az egyetem blokádjában. Azt mondja: a magasabb cél érdekében még azt sem sajnálná, ha a fia évet veszítene az egyetemen.
A tüntetéseket Óbecsén már egy ideje gimnazisták szervezik, akik ötletesek, lendületesek és okosak: minden nap megtartják a 15 perces néma megemlékezést, és nagyjából heti rendszerességgel hirdetnek egy nagyobb, tartalommal megtöltött tiltakozást, amelyeken egyre többen vesznek részt.
„Jó dolog, hogy kapcsolódnak egymáshoz az emberek. Lenyűgöz, amit ezek a diákok és az egyetemisták csinálnak. Mindig a fiatalság indította el a társadalmi változásokat! Olyan bátrak, okosak, tájékozottak, pontosak, szervezettek, csak tartsanak ki! Ők nem akarnak világgá menni, de politizálni sem akarnak, csak a saját jövőjükért harcolnak!” – mondja Elizabeta.
Alisa szerint az a legfontosabb, hogy az emberek ne legyenek letargikusak, apatikusak, hiszen nem lehet üvegharang alatt élni. „Egy kollégám mondta: ez egy maraton, ki kell tartani!”
2025. január 31.
