A Vadász még egyszer leellenőrizte a duplacsövűje irányzékát, aztán felnézett. Nem etetjük tovább a vadakat, már eleget ettek-ittak – ez volt az egyik első utasítása, amint megérkezett az erdőbe. Társa, a Motorfűrészes csak erre várt. Vadul berántotta a gépet, egyetlen mozdulattal átvágta az itatócsöveket, és őrült esőtáncba kezdett, feje felett lóbálva a szerszámját.
A Vadász elégedetten felnevetett. Aranyló fürtjeibe belekapott a szél, puskáját a hasán pihentetve beleszagolt a levegőbe. Vén róka volt már, messziről megérezte a vérszagot.
Két hűséges vadászkutyája minden mozdulatát figyelte. Szemeik már vérben úsztak, minden idegszáluk megfeszült, a földig csorgott a nyál a szájukból, egyfolytában vonyítottak és türelmetlenül kaparták a talajt. A cingárabb farkaskutya már majdnem kibújt a nyakörvéből, úgy rángatta magát, a sok hazai bajnokságot megnyert, de az évek során kissé elhízott vizsla is pattanásig feszült a türelmetlenségtől. Érezte, közeleg a pillanat.
A Vadász most mellmagasságig emelte a bal kezét, és mutatóujjának egy hanyag, kifelé mutató mozdulatával jelezte, le lehet venni a pórázokat a kutyákról. A Motorfűrészes felbúgatta a motort és vigyorgott. A kutyák már nem tudtak parancsolni sem az ösztöneiknek, sem a nyáluknak – de nem is akartak.
És a vadászat elkezdődött.
