Valamikor régen térségünkben létezett egy ország, amelynek vezetősége tisztelte és szerette a fiatalokat. Cserébe a fiatalok munkaakciókra jártak, amelyek országszerte zajlottak. Mások pedig szorgalmasan tanultak és igyekeztek a lehető legjobb szakemberekké válni. Voltak olyanok is, akik mindkettőt végigcsinálták.
A nép és a hatalom ezeket a fiatalokat mindenhol mosollyal és büszkeséggel fogadta, kölcsönösen büszkék voltak egymásra.
Most a hatalom az országon átutazó fiatalokat rendőrökkel, rohamrendőrökkel, szervezett huligánokkal, és más dolgokkal várja, amikre gondolni sem merek.
A nép ugyanaz maradt – bárki, aki már gyalogolt ezekkel a gyerekekkel, tudja, hogy ez az igazság, és ez nem változott. A hatalom az, ami megváltozott. Eljön sajnos az az idő, amikor egyetemista az egyetemistára, paraszt a parasztra, munkás a munkásra, ember az emberre emel majd kezet, de mi okból teszik ezt?
Való igaz, abban a mi gyönyörű országunkban is voltak tüntetések, 68-ban, amikor a munkaakciókban kitüntetettek – akik azt állították, hogy az országban minden rendben van és a hatalomban is bíztak – kerültek összetűzésbe az egyetemet végzett fiatalokkal, akik szerint rossz irányba mentek a dolgok és a változásokat sürgették. Akkor a rendőrség is beavatkozott.
Miért van az, hogy most, csaknem 60 évvel később sem tudjuk levonni a tanúságot, hogy erőt vegyünk magunkon, és ezt a dolgot összetűzések nélkül oldjuk meg?
Bárki is győz a végén, aki kezet emel a gyerekekre, az akkor is veszített. De a bizonytalan jövő helyett választhatjuk a már jól ismert rosszat is.
Név és cím a szerkesztőségben
Egyetemi hallgatók köszöntik a napfelkeltét a január 27-ei tüntetés másnapján (Fotó: Mina Delić)
