Hogy költészet-e? A tekintetben semmiképpen, hogy ÉRTEM. Vagy ha mást nem: érteni vélem. Mond nekem, hétköznapi embernek, valamit. Nem valami hetedik dimenzió nyolcadik sarkába vetülő árnyék fodrának folytonossági hiányáról értekezik, hanem általam is megfogható, megélhető érzésekről. Amit legtöbbször nem mondhatok el az igazi költészetről (ami felfogásom szerint attól igazi, hogy nem értem) – bár ez nyilvánvalóan csakis engem minősít, nem a költészetet.
Sosem becsültem túl a szellemi képességeimet („értem én, hogy villanymotor, de mi hajtja?”), és a költészettel is úgy voltam, hogy értem én, hogy ez hochkultur, de egyszerűen túl hülye (/műveletlen/olvasatlan/faragatlan) vagyok hozzá, tehát számomra afféle úri huncutság csupán, mint a kaszinózás, nem ám holmi pórnak való játék.
Ahogy a muzikántok szoktak azon poénkodni, hogy a jazz-zenész ezer akkordot játszik le tíz embernek, a rockzenész meg (jobb esetben) tíz akkordot ezer embernek – na, úgy tekintettem én is magamra, mint egyre az ezerből: mentségemre olyan egyre, aki tisztában van önnön ezred mivoltával.
Erre kiderül, hogy (a faszobrocskák mellett) olyan verslábakat is lehet faragni, amiken még nekem, a munkásosztály büszke gyermekének is világosan, stabilan megáll a mondanivaló, oszt mégse muskátli, sem tréfli.
„Megértem, aki itt marad
s légbe épít betevő falat,
megértem, ki elmegy, eltűnik, felhagy,
mert kiveti a sárhegy.
Megértem, ki reménykedik,
megértem, ki megveretik,
megértem, ki győz,
s mindent megelőz.”
Aki sokat él és nyitott szemmel él, az sokat lát, meglát, belát, átlát. Ehhez kellenek az évek. Amik hoznak is:
„Van almafám, házam
S egy ebem, ki buta.
Van még lányom, kettő
(S időm, igen kurta),
Nejem, ki színésznő.”
Meg visznek is:
„Sorakoznak halottaim: öt homokkő,
tizenhat név rajta: szürkén a fekete.”
A múló idő (egy kis odafigyeléssel) megértetheti velünk eleink nagyságát:
„Óriássá nőnek bennem
újra ismét gyerek vagyok”
Még akkor is, ha rang híján kicsinek tartotta őket a köz:
„Csecsszopóként, csipás csemeteként cseléd-családból cseperedtem csepürágóvá.”
És mennyivel jobb a gyermeki játékosság:
„Laza pék, laza pék,
A kenyere odaég
Ha a szeme sötétkék.
Lám a kerék, lám a kerék
Ovális.
Hogyha srégen hajtjuk biz az
Trabális.”
Mint az őszies/őszes aszottság:
„Fehér a föld,
károg a varj,
de a fű még zöld.
Pofán a szőr, fejen a haj
hóka, fakó.”
Há’ mit mondjak? Nem hozta meg a kedvem az öregséghez. De téves lenne ezen kiragadványok alapján azt gondolni, hogy Hernyák György Amit… című, kifejezetten személyes hangvételű kötete csupa mélabús visszatekintés lenne, hisz tekint ő előre is, ojjé:
„Vélem, hogy ha elmegyek,
Félbehagyva bennetek’,
Zsarátnokon elterülve,
Sörtés számat tágra tátva,
Hályogszememen két garas,
Fülsüket csöndet hallgatok.”
Szűkebb pátriánk első számú, becsületben megőszült tinédzsere az elmúlt bő évtized élettöredékeit (kiegészítve néhány korábbival) gyúrta önszámvetéssé: honnan hova? Az „egy közülünk” érzetét keltve hiteles és közvetlen a hangnem, nincs benne semmi sznob pózolás, görcsös nagyköltőnektűnniakarás (ami a légvonalnál is rövidebb út az olvashatatlansághoz): nem cél, hogy csak az értse az ékes játékszót/szójátékot, aki a legtöbb világklasszis költő versét kívülről tudja (miközben a szerző a legtöbb világklasszis költő versét kívülről tudja).
Az ember, aki verset is úgy ír, ahogy füvet nyír színdarabot rendez, azaz érthetőségre törekedve, de kerülve a blődséget és a kliséket, ezúttal a világot/világát jelentő deszkáktól kissé eltávolodva, minden érző halandó számára kellemetlen, gyakran szőnyeg alá söpört, tabusított kérdéseket feszeget cirka ötven oldalon át, néhány čista zajebancijával fűszerezve. Csonka állítás már maga a kötetcím is: az olvasóra van bízva, hogyan fejezné azt be, mit tenne hozzá az olvasás végén, mi az, amit… Nincs itt még semmi befejezve, de ott lóg a levegőben, épp ez teszi nehézzé a légzést. A még pont emészthető mélységet gyakran ellenpontozó játékosság is egy kőkeményen bevert
„Szög a csend falába”
Ad tanulni valót: a kimondás nem szégyen. Miközben hasonló emberi pillanatoknak örül, hasonlóan tölti el az övéi iránt érzett szeretet és büszkeség, hasonlóan nyomasztja is őt a közelgő ismeretlen.
„E szörnyű s baszott élet gyönyörű!
Észrevétlen lépek ki belőle”
Lépsz ám te ki, Gyuri bátyám, a jó nénikéd kertjébe.
Neked itt még dolgod van velünk.
Dolgod van, velünk.
Stephen Bozhen
