Anikó délután közli velem, hogy este hatkor Szerbia 32 városában kezdődnek az egyetemista és polgári tüntetések. Abbahagyom az olvasást, figyelem a híreket, s hat után tényleg érkeznek a tudósítások az ország különböző nagyobb városaiból.
Újvidéken este nyolc körül az egyetemisták és a polgárok a Felszabadulás sugárút és a Futaki út útkereszteződésen gyülekeznek, onnan indulnak a pályaudvar irányába, hogy virágot helyezzenek a korrupció áldozatainak saját maguk által felállított emlékművére. Amikor a háztömbünk előtt elvonul a tömeg, előveszem a tavalyi naplómat. Mit írtam 2024. november 1-jén?
„Dél körül hatalmas robbanást hallottam. Először azt gondoltam, hogy a lakásom közelében bomba robbant, ami nem lepne meg, hiszen a délszláv háborúban rengeteg fegyver került a civil lakosság kezébe, és többször is előfordult, hogy egy-egy lakásban a gyerekek rátalálnak a szekrény mélyében elrejtett bombára vagy kézigránátra, és kíváncsiskodva játszadozni kezdnek vele, míg véletlenül fel nem robbantják. Néhányszor megtörtént, hogy a közeli parkolóhelyen időzített tapadóbombát rejtenek egy-egy autó alvázára, Megtanultam óvatosan közlekedni a parkolóhelyeken, amelyet az alkalmas pillanatban felrobbantanak. főleg a drága dzsipeket kerültem, mert időben felfogtam, hogy a tapadóbombákkal az oligarchák egymást gyilkolják. A diadalmas kapitalizmus kezdeti fázisában a tőke vércseppekkel van teli. Nem telt bele 5-10 perc amikor szirénázó mentő- és tűzoltókocsik egész sora robogott el az ablakom előtt. Őket követték villogó és szirénázó rendőrkocsik.
Valami történt, gondoltam és lerohantam az utcára, ahol szörnyű zűrzavar fogadott. A járókelők a sugárút végén levő vasúti pályaudvar felé tekingettek. Összedőlt az épület, kiabálták az emberek. Nem, az egész, csak az egyik fele. Az újságárus kioszkjához léptem, hogy cigarettát vásároljak, amit a nagy sietségben nem hoztam magammal. Így építkeznek az urak, dühöngött az árus.
Rövid időn belül kiderült, hogy az épület alsó tetője zuhant az alatta levő autóbuszra várakozó emberekre és a katasztrófának halálos áldozatai is vannak. Először három-négyről tudtak, később valamelyest többről, végül kiderült, hogy 14 embert temettek maguk alá a betonlapok. Az összecsődült tömeg hangosan kommentálta a történteket, az emberek végtelenül dühösek voltajk, soha még nem láttam a lakásom környékén ennyi dühös embert. Mint később kiderült az gyorsan terjedő hír az egész várost gyászba borította és feldühítette.”
Arra is emlékszem, hogy estefelé már nagyon népesek voltak a város utcái. A düh egyre nőtt. Vučić elnök bejelentette, hogy az alsó födémen nem végeztek semmiféle munkálatokat. Soha még nem láttam ennyire dühösnek a polgártársaimat, mint akkor.
