Nem minden nap való a bicikli plusz vonat kombóra, de a péntek az volt. A tervem kivitelezéséhez, hogy elvonatkozzak Kishegyesről Szabadkára és vissza, nemcsak a megfelelő időjárás járult hozzá, hanem az a tény is, hogy három és fél év kihagyás után (újra) elindult a vonatközlekedés a Belgrád-Budapest vasúti pálya ezen szakaszán is.

Talán mert nem vagyok eredetileg kishegyesi, a régi vasútállomás enyészetét sajnálom ugyan, de a modernizációba vetett hitem reménye fölülkerekedett az afölötti értetlenkedésemen, hogy miért nem azt rekonstruálták. Az is hozzásegített ehhez a könnyed hozzáálláshoz, hogy van autóm, amivel meg tudom tenni a majdnem négy kilométert a falun kívül levő állomáshoz, és kerékpározni is szoktam. Ez az új vonatállomás, amit Kishegyes Szikiccsel (Lovćenac) oszt, már több mint egy éve elkészült. Nem sejtve, hogy milyen tragédia fog bekövetkezni az újvidéki pályaudvaron, tavaly ilyenkor én is elmentem megnézni. Ez nem egyből sikerült: az első próbálkozáskor az állomás ugyan látszott a távolban, az odavezető út még nem készült el, de néhány héttel ezután sikerült az állomásépületet megközelíteni. Elképzelésemet, hogy milyen jó lesz innen Belgrádba, Újvidékre, Szabadkára járni táplálta, hogy a megálló külsőre egy belga vagy holland kisváros vasútállomására hasonlít, ráadásul, a szerbiai realitástól sem teljesen elrugaszkodva láttam a karlócai és béskai, a kishegyes-szikcsihez hasonlóan új vasúti megállókat, amelyeknek, ha jegypénztáruk nem is, de volt jegyautomatával ellátott várótermük.

Megálló, nem állomás

Aztán a nyáron egy külföldi barátommal egyféle katasztrófaturizmusszerű kirándulást tettünk a kishegyes-szikicsi vonatállomáshoz. Az épületet körbejártuk, minden ablakon benéztünk, és kiderült, hogy váróterem nincs. Még így sem hittem el, de végül előkerült a peronőr, és egy három üvegfalból és -tetőből álló konstrukcióra mutatott, hogy ott lehet majd a vonatra várakozni. Arra a megjegyzésemre, hogy de hiszen az egy félig nyitott fűtetlen fülke, azzal a magyarázattal szolgált, hogy ez megálló, nem állomás, és a megállókon nincs váróterem.

Tulajdonképpen örültem neki, hogy a vonat késik, ugyanis arra nem számítottam, hogy a vasútállomásra vezető út emelkedő, és van egy szakasz, amin le kellett szállnom és tolnom a biciklit. Az állomásra érkezve találtam kerékpárparkolót, ami ugyan nem fedett, de van állvány, amihez odazárhattam a járgányom, sőt egy játszótér is, utasok helyett azonban csak a peronőr és egy veszélyesnek tűnő, de néhány másodperc után békésen a napra kifekvő kutya fogadtak. Egy leparkolt bicikli tanúsította, hogy valaki aznap már elment valahova, de a szabadkai vonatra csak én vártam.

A késést érkezésemkor a hangosbemondó hét percre taksálta, az információs képernyő nyolcra, a valóság pedig tíz perc volt – pont annyit amennyi Szerbiában még nem számít késésnek. Mivel volt online foglalt jegyem és a vonatom a bejárathoz legközelebb levő vágányról indult, a tíz percet terepszemlével töltöttem. Jegyautomata a nyáron ugyan nem volt, de hát akkor a vonat se járt – biztos voltam benne, hogy ez mára megváltozott, azonban csalódnom kellett: jegyet csak telefonos applikáción keresztül lehet venni. A nap sütött, de a szél süvített – az egyik háromfalú fedett üvegfülkébe húzódtam, abban két támlátlan fémpad is volt, és akkor vettem észre, hogy kijelző, amelyen írja, hogy hánykor indul a vonat és hány percet késik, csak ezekben a fülkékben van, magyarán nincs egy kijelző, ami az egész vágányról látható. A peronőr készségesen válaszolt minden kérdésemre, azonban írott formában a teljes menetrend és az az információ, hogy melyik vágányról indul melyik vonat csak egy nyomtatott papírra van kifüggesztve az állomás falán.

Elég nagy lyuk tátong a vonat és a peron között

A vonat megérkezett, kiderült, hogy lényegtelen, hogy hova ül az ember, egyébként is alig voltunk a szerelvényben. Kishegyesn csak én, Topolyán is csak egy személy szállt föl, Nagyfényen (Žednik) néhány ember, majd kevesebb mint fél óra alatt megérkeztünk Szabadkára. Leginkább épp a zsednikieket irigylem: nemcsak mert a legszebb az állomásuk, hanem mert mivel a központban van az állomás, 12 perc alatt érhetnek a falu központjából Szabadka központjába – már ha megfelel nekik a napi négy vonat közül valamelyik. Azonban a zsedniki állomás épülete is, akárcsak az összes a Kishegyes-Szabadka vonalon, zárva van: a kishegyesi nincs is utasok számára szánva, a többinek nincs használatbavételi engedélye. A vonat Szabadkán ezért nem az állomáson, hanem amellett áll meg, ami nincs föl- és leszállásra tervezve, ezért elég nagy lyuk tátong a vonat és a peron között. A kiszálláskor kiderült, mégiscsak elég sokan voltunk a vonaton, és a leszállók összekeveredtek a fölszállni igyekvőkkel (a vonat tíz perccel az érkezés után indult vissza), a leszállók minél előbb ki akartak jutni az állomás területéről, a fölszállók a jegyükön föltüntetett kocsit keresték, és mindez ahhoz vezetett, hogy 7-8 percig tartott eljutnom a vonattól a vonatállomás előtti parkig.

Délután öt óra előtt ugyanezt játszottuk el, csak én ezúttal a beszállni kívánók oldalán voltam: megérkezett a vonat, türelmesen kivártam, hogy kiszálljanak az 1-es számú kocsiból, ahova a jegyem szólt, majd amikor láttam, hogy az 1-esből 6-os lesz a kocsi ajtaján levő digitális kijelzőn, egyre sietősebben igyekeztem a leszállók között utat törni magamnak a vonat másik vége felé. Egy peronőr igyekezett valamiféle rendet tenni a káoszban több-kevesebb sikerrel, a leghatásosabb az a megjegyzése volt, hogy vigyázzunk, mert az előző napokban ketten is elestek a vonat és a vágány közötti lyukban. Végre beszálltam az igazi 1-es kocsiba, csak, hogy kiderüljön, senki sem tartja magát a helyek számozásához, és ezen az sem változtatott, hogy tele volt a vonat. A hangulat a káosz ellenére kellemes volt, mint amikor az emberek kirándulásról tartanak haza. Ez valószínűleg nem is állt távol a valóságtól, az utasok legtöbbje Belgrádba vagy Újvidékre, azaz Péterváradra tartott.

A Kishegyes-Szikics megállóhely előtt vonat hangosbemondója bemondta, szerbül és angolul, hogy „a következő állomás”, de az állomás nevét már nem. Rajtam kívül még egy leszálló volt, ő autóba szállt, én biciklire ültem. Egy lélekkel sem találkoztam a falu bejáratáig vezető mintegy egy kilométernyi úton, szerencsére még világos volt, mert egyébként nincs közvilágítás ezen a szakaszon. A pálya visszafelé lejtett, bár a szél szembefújt, de nem fogott ki velem: 13 perc alatt, ami pontosan feleannyi, mint amennyi idő alatt a vonat megteszi a Szabadka-Kishegyes utat, otthon voltam.

Rácz Krisztina

_______________________________________________________

Itt az év ajánlata: te nyugodtabb, mi még jobbak leszünk!

A visszajelzések alapján három dolog idegesít a honlapon:

  • a felugró reklámok,
  • az, hogy nem tudod végigolvasni az előfizetőknek járó cikket,
  • a mellégépelések.

A mi problémánk pedig az, hogy nem tudunk még több saját anyagot előállítani, mert a mintegy húsz önkormányzat nulla dinárt hagyott jóvá a beadványainkra, és a Magyar Nemzeti Tanács – a pártházból érkező, mondvacsinált okokra hivatkozva – évek óta nem javasolja támogatásra a pályázatainkat.

Segítsünk egymáson! Napi húsz dinárért (0,17 euró) legyél a Szabad Magyar Szó előfizetője, így megszabadulsz a felugró reklámoktól, elolvashatod a Plusz rovatban megjelenő cikkeket, és nem mellékesen ezzel is hozzájárulsz, hogy továbbra is a Szabad Magyar Szó legyen a legolvasottabb vajdasági magyar honlap és még több helyi témáról számoljunk be!

U. i. Ha kétszáznál több előfizetőnk lesz, bizisten, még egy olvasószerkesztő alkalmazását is megfontoljuk!

Címkék: Belgrád–Szabadka Kishegyes vonat