Lenyűgözőek a fájdalmaink. Főleg azok, amiket úgy hívunk: kulturális traumák. Ezek definíció szerint viszonylag jól érzékelhetően nemzedékeken át, később is a „mieink”. Mihez is kezdenénk nélkülük? Még a kései utódok is. Át sem élted, részt sem vettél benne, mégis meghatároznak téged. Beépültek a te saját alkotmányodba!
Nagy- és dédszüleim kellett, hogy átéljék a korabeli csehszlovák állam üldöztetését úgy, hogy senki sem kérdezte meg, mit szólnak ők egy „kis üldöztetéshez“. Alanyok? Kiszolgáltatott tárgyai voltak egy olyan politikának, amely nyomán ma sem hangzik el egy egyszerű, de azért elég súlyos szó: bocsánat! Tisztuljunk meg – ha csigalassúsággal, setesután, még akkor is, csak történjen meg. Legyünk mindnyájan alanyok egymás számára – és senki se legyen tárgy.
Ráfordultunk a jogfosztottság éveinek 80 éves – idézőjeles – jubileumára. Ha valaki ébredező kamaszéveimben huszonpárévvel ezelőtt rákérdez nálam arra: rendeződik-e 2026-ra a jogfosztottság emlékezete?… azt mondtam volna, hogy: igen! Bízhattam akkor benne, ahogy mások mellett József Attila is bízott a Dunánál 1936-ban. Vagy Bartók Béla még annál is korábban, ahogy a Kárpát-medence vidékeit járta – románul és szlovákul is tanulva. Lett volna és van kikhez viszonyulnunk! Közösségi szinten viszont néhány üdítő, szinte „kiscsoportos“ kivétel mellett nem igazán tartunk itt ma sem. Hanem hol?
Az aktuális helyzetben nemcsak a szlovák államvezetés jelenlegi felelősei, de még a magyar állam vezetői részéről sem azt tapasztaljuk, hogy a politikum felnőtt volna a helyzet magaslatához. Kisded, úgymond stratégiai jelentőségű játékokat játszanak, miközben a felelősségükre bízott társadalom bajai nem gyógyulnak – vagy jobb esetben nem úgy, ahogy kellene. A múltbeli fájdalmak élhetnek tovább, sőt sokan még táplálják is azokat a társadalmainkban. Ismerősek azok az összekacsintások, nem? Bennük van a „Jó volt az úgy.“, a „Jól tettük!“ gesztusa.
Mindezt alighanem sokan kikérjük magunknak! Elemi szinten háborít fel, hogy a nagy- és dédszüleim életével játszó hatalom „örökségéről“ ma sem lehet egyértelműen beszélni és vitázni. Legalábbis a Fico-kormány bosszútörvénye szerint. Pedig ki lehet mondani világos érvek mentén például, hogy a csehszlovákiai magyarok és németek Beneš-féle üldöztetése fasiszta logika szerint történt. Ha valakinek ez nem tetszik, akkor vitázzunk róla! Persze emellett azzal is foglalkoznunk kell, hogy a korabeli magyar és főleg német államnak milyen felelőssége volt a traumákban úgy egyébként is. Ezek mind azok a bizonyos „rendeznivaló közös dolgok” lennének. Számos szlovák, cseh vagy ruszin társamnak ez semmiféle problémát nem jelent, sokszor magától értetődően pendülünk egy húron.
Szédületes, ha belegondolunk… A részsikerek mellett hogy nem jutottunk el még odáig, hogy megtisztulva elszámoljunk azzal az égbekiáltó förtelemmel, amit különösen a 20. század 40-es években műveltünk egymással? A jogfosztottság évei, a csehszlovákiai magyarok és németek üldöztetése ráadásul a könnyebben kezelhető sebek közé tartoznak. Sosem felejtem el például azt az érzést, amikor megtaláltam szülőfalum egyik zsidó családfőjének utolsó 9 hónapját összegző kartonlapocskát a bejegyzéssel: meghalt 1945 márciusában Dachauban. 80 évig az égvilágon senki sem tudott semmit a végzetéről a faluban.
Ne köntörfalazzunk: ha nem vagyunk képesek társadalomként kockáról kockára helyrerakni mindezt, akkor az bizony azt fogja jelenteni, hogy a jelen problémáit sem leszünk képesek kezelni! Amint azt láthatjuk is… Államainkban, kormányainkban bizakodunk? Hagyjuk ezt. Inkább így álljunk ki magunkért, másokért, egymásért és a belénk kódolt fájdalom oldásáért, mint most, s remélhetően mindig. Nincs más út!
A beszéd elhangzott Budapesten, 2026.január 3-án
Politikai árkokon átnyúlva, a külhoniak szólásszabadsága mellett
Kisemmizték a németeket és magyarokat (Fotó: Archívum, Felvidék.ma)
