A címben szereplő szó tulajdonképpen egy idézet. Amikor ugyanis a szabadkai városházán Eszék polgármesterét fogadták a kilencvenes években, tehát a miloševići rendszer idején, az egyik belgrádi lap tudósítója megkérdezte tőlem, hogy ez Kasza József magándiplomáciája-e? Igennel válaszoltam, hiszen a szerb-horvát kapcsolatok akkor még (most pedig már) igen fagyosak voltak. Egy horvátországi nagyváros első emberét meghívni egy akkor még városi státusszal sem rendelkező szerbiai községi elnöknek – enyhén szólva is – eretnekségnek számított. Szabadka akkori polgármestere azonban vállalta ezt a Belgrádban értelmezhetetlennek és bűnnek számító cselekedetet.
Kramarić úr pedig jött
A korabeli események fényében értelmezhető csupán, hogy ez milyen jelentőséggel bírt. Sokan emlékeztek még az egykori közös országban példaértékűnek számító Eszék-Zombor-Szabadka együttműködésre, ami a gazdaságtól a kultúrán át a sportig több területet is felölelt. Ma már szinte csak a levéltárak szorosabb kapcsolatáról beszélhetünk. Szóba került, persze, a szabadkai találkozón ennek az együttműködésnek a felújítása is, de csupán a jövő „zenéjére” támaszkodva, hiszen a politikai helyzet – ahogy a diplomáciában mondják – „még nem érett meg erre”. Kramarić viszont diplomata lett, később hazája koszovói nagyköveteként találkozhattunk vele Pristinában. Kasza Józsefék pedig a működő Szeged és Szabadka közötti testvérvárosi kapcsolatok mellett erdélyi és felvidéki városokkal is keresték az együttműködés lehetőségét. Talán 1988-ban egy Dunaszerdahelyen szervezett ifjúsági labdarúgó tornán budapesti, temesvári, szabadkai és helyi fiatalok ismerkedhettek és barátkozhattak. Nyelvi nehézségek nem igazán akadtak, hiszen mind a négy országból érkezett résztvevők többsége tudott magyarul. Mert az volt a közös nyelv.
Az alapok
Kínomban szoktam mosolyogni azon, hogy a szerbek és a magyarok közötti jó viszony kialakítása kinek, melyik ma is hivatalban levő, illetve nemrég elhunyt politikusnak a nevéhez fűződik. Jelentem: az alapokat Kasza József és munkatársai rakták le. A házat pedig nem a tetőnél, hanem az alapoknál kezdik építeni. Belgrádi bankigazgató kollégájával együtt fogadta annak idején Csányi Sándort, az OTP tulajdonosát és vezérigazgatóját. Nemcsak a magyar pénzintézet szerbiai jelenléte, hanem egy itteni bank megvásárlása is napirenden szerepelt a tárgyalásokon. Később budapesti szakmai küldöttség is ellátogatott ez ügyben Szerbia fővárosába. Szabadka polgármester ezen a megbeszélésen is ott volt.
Amikor Zoran Đinđić lett Belgrád első embere, Kasza József ajánlotta neki, hogy megszervez számára egy találkozót Demszky Gábor budapesti főpolgármesterrel. Ilyenkor a diplomaták úgy fogalmaznak, hogy „nem számos, hanem számtalan területen tudna” sikeresen, egymást támogatva előrelépni a két főváros.” Mi sem természetesebb a kapcsolatok javításánál, mivel a Duna is összeköti a két metropoliszzt.
Azok a kilencvenes évek…
Biztos, hogy látványosan nem fejlődtek a kapcsolatok Belgrád és Budapest között (talán csak a vízilabda kivétel), de már az első, Szabadkára tervezett megbeszélés sem jött össze. A rendszer ugyanis nem engedélyezte a budapesti főpolgármester számára a belépést Szerbia területére. Okmányaival ugyan nem volt semmi gond, de „felsőbb utasításra” intézkedett a határőrség. Ahogy a Szabadkai Rádiónak szánt adóberendezést is átirányították Horgosnál, meg az Adának szánt aszfalt-alapanyag is az ország belsejébe került a Tisza parti város helyett. Adomány jellegét ugyan nem veszítette el, csupán a kezdeményezett, illetve a címzett változott – mondanák a diplomáciai nyelvén. Szabadkán egy későbbi időpontban a tiltakozások hatására mégis találkozhatott a három városvezető. Egy központosított (mára ha lehet, még centralizáltabb) országban csak a legfelső vezető(k) építheti(k) a nemzetközi kapcsolatokat.
Elhangzott aztán egy alkalommal Kasza József részéről egy diplomatikusnak nem nevezhető felszólalás is a Magyar Parlamentben. Határon túli magyar politikusokat is meghívtak ugyanis a Tisztelt Házba, de az ülés elnöklője mielőtt szót adott volna Kaszának, felhívta a figyelmét a megszabott időkeretre. A szabadkai politikus erre felfortyant (előfordult ez vele máskor, más helyzetben is), és kikérte magának a figyelmeztetést.
„Nekem itt, ebben az épületben senki ne szabjon semmilyen időkeretet. Az én őseim is dolgoztak a Tisztelt Ház építésén, amúgy meg igazán ritkán adatik meg számomra, hogy itt beszéljek”.
Mondani sem kell, hogy csak kevesen tapsolták meg a délvidéki politikust, viszont annál többen néztek körül megrökönyödve és elképedve. Többen is pimaszságnak nevezték Kasza József kifakadását. Miközben igaza volt. Ezért méltatta őt tíz éve, a gyászülésen Žarko Korać, akivel együtt volt alelnök a néhai Đinđić kormányban, de Markó Béla, az RMDSZ elnöke is.
Nincs még meg az a szükséges történelmi távlat ahhoz, hogy tárgyilagosan, tudományosan értékeljék a szakemberek Kasza József politikai pályáját. Magam is csupán néhány adalékkal, emlékszilánkkal szolgálhattam.
