Emlékmű

Ki, mikor és kinek szokott emlékművet állitani? Kinek illik és kinek nem lenne szabad? Ezek a kérdések vetődnek fel az emberben, ha azt hallja, új emlékművet állítanak. Számunkra, magyarok számára, gondolok itt az egyetemes magyarságra, mindenképpen a legismertebb, sokak számára a legszentebb, legemlékezetesebb a millenniumi emlékmű Budapesten, a városligeti Hősök terén. De ezt ízlés, nevelés, politikai meggyőződés, sőt, személyes okokra visszavezethető számos befolyás alakíthatja ki. Még személyes érzelmek is, mint egy perc, egy óra vagy akár egy nap emléke.

De nem erről szeretnék irni. Hanem arról, hogyan lehet a történelmeket meghamisítani egy emlékművel. Mert az, amire most Újvidéken készülnek, az bizony a történelemhamisítás eklatáns példája.

Kőtábla vagy előtető

Arról van szó, hogy emlékművet állítanak az újvidéki vasútállomáson 2024. november elsején történt tragédia áldozatainak. A tizenhat halottra egy kőtábla emlékeztet majd, amelyre a tragédia dátumát, illetve az áldozatok nevét vésik – írja az MTI. Azért hivatkozok külföldi hírforrásra, hogy ha lehet függetlennek, pártatlannak tűnjön. Persze nem lehet. Az emlékmű kialakítására kiírt pályázatot Goran Cpajak szobrász és Zoran Tucić építész nyerte meg. Meg az érte járó 2 millió dináros díjat is. A zsűri indoklása szerint „a győztes terv minimalista megoldást alkalmaz, amelynek központi motívuma egy ötször ötméteres, 135 centiméter magas »masszív kőtábla«, amely monumentalitásával uralja a teret. Egyszerű formájával és letisztult szimbolikus nyelvezetével a tragédiát, a veszteséget és az emlékezést közvetíti, miközben teret hagy a szemlélőnek a személyes viszony kialakítására”.

Műalkotás

Nehéz ennyi badarságot összehordani egy olyan „műalkotásról”, amely egy mai napig tisztázatlan tragédiának akar emléket állítani. Csak a tisztánlátás végett: a vasútállomást kétszer adták át, mint az újjáépítés koronáját. Holott egyszer sem kapta meg a használati engedélyt. Mindkét esetben építkezési területet nyitottak meg az akkori miniszterek meg azok munkatársai. Bár nem úgy tűnik, hogy ebben az országvezetésben munkatársi kapcsolatok működnének, inkább csak megtűrik egymást, mert ezt időnként elvárja tőlük a „családfő”. Ugyanez a „családfő” két évvel korábban a magyar miniszterelnökkel berobogott Újvidékre a Sólyom névre keresztelt szerelvényen. A másfél évvel ezelőtt történt 16 halálos áldozatot követelő tragédia után a Sólyom messze elkerüli Újvidéket, így a tartományi székvárosnak 2024 november elseje óta nincs vasúállomása.

A város hídjai

Az első vasútállomást a város deli részén, a mai limáni piac helyén nyitották meg az akkor iparosododó dél-bácskai településen 1883-ban. 1968 ban rombolták le. Más tervei voltak az akkori városrendészeknek. Újvidék akkor rohamosan fejlődött, a Zimony felé vezető vasútvonal használaton kívül volt.

A híd tragédiákkal teli időszaka a II. világháborúban vette kezdetét, amikor 1941. április 11-én, az itteni vérengzést megelőző szerbiai hadjárat idején a német-magyar katonai támadás miatt visszavonuló szerb határőrtisztek (granicsárok) felrobbantották. Egyébként 1929-ben a hidat a trianoni békét követően uralkodó Aledsandar Karađorđević (Karagyorgyevics Sándor) szerb hercegről nevezték el. Korábban az első osztrák-magyar császár, Ferencz József nevét viselte. A II. világháborúban a magyar utászok a német és horvát műszaki csapatokkal karöltve 1942-re ismét felépítették, majd 1944. október 20-án a Vörös Hadsereg támadása során az Újvidékről kivonuló német hadsereg ismét felrobbantotta. Azóta csak a Duna medréből előbújó pillérek árulkodnak a híd egykori létezéséről, amely az összes újvidéki híd közül a leghosszabb ideig, 58 évig bonyolította le a vasúti forgalmat. Azt, ami most nincs.

A Sólyom a péterváradi állomáson veszi fel, illetve rakja le újvidéki utasait immár több, mint másfél éve. Hogy miért fontosabb az emlékmű emelés mondjuk egy statikai vizsgálatnál, amely megmutatná, hogyan lehetne ismét valamilyen vasútállomást varázsolni Újvidékre, rejtély. Én azt sejtem, semmilyen mérnöki munka nem szükséges, amíg nem csitulnak el a kedélyek az előtető kiváltotta példátlan elégedetlenségi hullám után. Bár kétlem, hogy az emlékmű esetleges építése ezt hozná magával, amit már a reagálások is bizonyítanak.

Az egyetemisták – tudják, azok a lázadók, a blokádok kezdeményezői, a sétálók és azok, akik már több mint egy éve választásokat követelnek, akik „árulók, fasiszták, usztasák, külföldi bérencek…“, akik az itteni közvélemény megrontói, akik járják a településeket és mondják a saját igazukat, akik a még mindig csak beígért, de egyre csak halogatott választásokra készülnek, titkos listákat készítenek – ők azt mondták a beharangozott emlékműre: „Nem engedjük bebetonozni az igazságot“! Meg még el sem akarják adni magukat, semmi pénzért. Hát hogyan lehet az ilyenekkel beszélni? Sehogy, mert még tárgyalni sem akarnak! Sőt, ha verik őket, akkor is feleselnek. Neveletlen gyerekek!

Hiába beszél nekik az ember

És a hatalom hiába nyer meg 10 helyhatósági választást, nem hisznek neki, de még csak a verőlegényektől sem riadnak vissza. Pedig, szerintük bizonyítottan bűnözőkről van szó, akik odaköltöztek Belgrád központi parkjába, fizikai akadályt hozva létre a polgárok meg az államfő között. Ha kell, fejeket és kamerákat törnek össze, ha kell, állkapcsokat zúznak szét, ha kell – bocsánat a kifejezésért, de megtörtént és erre nincs más kifejezés -, lerúgják az ember tökét.

Ide jutottunk. Az egyetemisták egyszerűen nem hallgatnak a szép szóra, nem hisznek az ígéreteknek és nem ijednek meg az erőszaktól. Szerintem ilyen időkben rendkívüli választások kiírására számítani balgaság, de tartok tőle, hogy egyéb gazságokra igen, ami szörnyű következményekkel járhat.

Abban bízni, hogy itt az uralkodó este tízkor gratulál a nyertesnek, ha nem az övéi lesznek a kétséget kizáró győztesek, szamárság. A halomra jellemző „demokrácia” at, hogy itt az államfőnek vannak a sajátjai meg az ellenségei.

ÖREG Dezső

Az emlékmű terve