Egyre kínosabb olvasni a vajdasági magyar politikusok önigazoló, önfényező kijelentéseit. Miközben Magyarországon egyre több turpisság derül ki az alapítványi közpénzek használatáról, a NER-oligarchák visszaéléséről, a vajdasági újgazdag nábobok a belgrádi Radar tényfeltáró cikke után meg se mukkannak.
Azt gondoltam, ha cikkíró hazudozott, akkor azonnal reagálnak és cáfolják az állításokat, hiszen az nincs rendjén, hogy az újgazdagok vagyonát a szolnoki fodrásznő és a ceglédi lakatos adóforintjaiból gyarapítsák. A politikusok egymást dicsérik és bizonygatják, hogy még egy aprócska hibát sem követtek el. Közben új szervezetek alakultak és igazságtételt követelnek. Az eddig elnémított szervezetek új erőre leltek.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
„Kellemetlen tanúként” – évekkel ezelőtt így határoztam meg írástudói szerepemet – feltételezem, hogy most övéké a szó. Nehéz előre látni a folytatást. A kisebbségi közösség befagyasztott állapotban éldegél, az olvadás túl lassú. Engem viszont nem a vezetők sorsa érdekel, hanem a közösség sorsa, lelkiállapota.
Sajnos nincs független közvélemény-kutató intézetünk, amelyik hónapról-hónapra mérné a közvélemény pulzusát. Mit gondol a vitás kérdésekről? Milyen pártpreferenciával rendelkezik? Mivel elégedett és mivel nem? Mennyire bízik a jelenlegi kormánykoalícióban?
Ez nem érdekelte az alapítványok és az egyedül uralkodó párt megmondhatóit. De nem csak az hiányzik. Hiányoznak a kisebbségi jogvédő szervezetek, egészen pontosan azoknak a jelentései. Létezett valamikor az Argus, az egyetlen jogvédő szervezet, amely dokumentálta az állapotokat. Sajnos, abba belefojtották a szót.
A VMSZ irányítása alatt több újságírót távolítottak el a munkahelyükről, mint a Milošević-korszakban. A pluralizmus szellemét ébresztgető „kilencek lefejezése” (2016). Ugyan mit gondol ezek után az MNT a pluralizmusról? Halálos csönd! 1992-ben hasonló a sorsra jutottam, átélem azoknak a fiataloknak a helyzetét, akik több mint egy évtized után egyik napról a másikra az utcára kerültek. Romokat látok mindenfele. Nyilván új szereplőkre, új nemzedékekre, új arcokra is hárul a feladat, hogy eltakarítsák a romokat.
