„Nagyon nehéz egy olyan világban élni, ami nincs leírva” Krzysztof Wołosiuk a magyar és a vajdasági magyar irodalomról beszélgetett Dévity Tamással

Krzysztof Wołosiuk lengyel műfordító és a magyar irodalom kutatója évek óta foglalkozik a magyar nyelvvel és kultúrával. A magyar nyelvvel kezdetben elsősorban könyveken és filmeken keresztül került kapcsolatba, később pedig Budapestre költözött. Vajdaság iránti érdeklődése egy szegedi látogatást követően kezdődött, majd a vajdasági magyar irodalom és az Új Symposion világa is kutatásai részévé vált. Szakdolgozatában a kisebbségi esszé kérdésével foglalkozott, több vajdasági magyar szerző munkásságát vizsgálva.

Azóta is rendszeresen jár Vajdaságba, és a kishegyesi műfordítótáborban is részt vett. A Malomfesztiválon készült interjúnkban a magyar irodalom lengyelországi fogadtatásáról, kedvelt szerzőiről, valamint a vajdasági magyar irodalmi életről beszélgettünk. Szóba került az is, mit jelent számára az irodalom mint a valóság leírásának eszköze.

Hogyan került kapcsolatba a magyar nyelvvel és a magyar kultúrával? Mikor érezte először úgy, hogy ez több lesz egyszerű nyelvtanulásnál?

– Nyolc-kilenc éves lehettem, amikor egyik tanárnőnk kitalált nekünk egy dikciógyakorló játékot. Egy cseh dalt énekeltünk a kék szemű Hankáról, aki a patak mellett ül. Minden alkalommal a dal összes magánhangzóját le kellett cserélnünk egyetlen egyre: a-ra, e-re, i-re, o-ra vagy u-ra. Amikor az e betű következett, és azt énekeltük: „Henke medreeke ne wesedej e peteke”, a tanárnő azt mondta: hát, ez úgy hangzik, mint a magyar. Csak sok évvel később szereztem tudomást az eszperente játékról. Majd gimis koromban lassan elkezdtem olvasni azt, amit a magyar irodalomból lengyelre lefordítottak: Márai Sándort, Kosztolányi Dezsőt, Szabó Magdát, Spiró Györgyöt. A magyar nyelvnek megvan az a bizonyos titokzatos bája – nagyon nehéz, de annál nagyobb az öröm, amikor elkezded feltörni a rejtjelét.

Arra a kérdésre, hogy miért iratkozik magyar szakra, mit válaszolt?

– Amikor az első magyarórán elhangzott a kérdés, hogy ki miért döntött úgy, hogy magyarszakos lesz, egy kicsit szégyelltem magam. A többieknek mindig volt valamilyen nagyon okosnak, megalapozottnak tűnő válaszuk: volt, aki akkor már nagyon jól ismerte Magyarország történetét, másnak magyar barátja vagy barátnője volt. Én pedig úgy éreztem, nem mondhatom egyszerűen azt, hogy tetszik, ahogy hangzik a nyelv, vagy ahogy kinéznek az ő meg az ű betűk. Aztán lassan az is elkezdett megfogni, hogy olvasni tudok magyarul, és össze tudom rakni a szavakat egy mondatban. Tíz évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy Budapestre költözöm, és azóta is újra meg újra rá tudok csodálkozni arra, milyen szép és gazdag ez a nyelv.

Az eddig elmondottakból egyértelműen kiderül, hogy előbb kezdett el olvasni magyarul, mint beszélni.

– Mivel inkább introvertált típusú ember vagyok, mielőtt még megszólalni mertem volna, sokkal többet olvastam magyarul, mint amennyit ténylegesen beszélni volt lehetőségem. Az írás, a könyvek és a filmek révén először mintha megteremtettem volna magamnak egy világot, amelyben biztonságban éreztem magam: egy magyar nyelvű világot. Ez eleinte inkább a könyvekről és a filmekről szólt, mint a valóságról. Miután Budapestre költöztem, lassan összeszedtem a bátorságomat ahhoz, hogy ne csak olvassak és filmeket nézzek, hanem megpróbáljak jobban beilleszkedni a magyar nyelvű közösségbe.

Emlékszik, melyik volt az első magyar film, amit látott?

– Lehet, hogy Szász János A Witman fiúk című filmje, amely egyébként Csáth-adaptáció. Nem egy vidám film, de ha jól emlékszem, ez volt az első. Akkor még természetesen fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda Csáth Géza. Sok-sok év múlva nekem is szerencsém volt bekerülni abba a csapatba, amely Csáth novelláinak lengyel fordításán dolgozott. Én is fordítottam néhány novellát lengyelre.

És hogy jön a képbe Vajdaság?

– Amikor az ELTE-n voltam ösztöndíjas, az egyik évfolyamtársammal Szegedre mentünk meglátogatni egy közös barátnőnket. Onnan átjöttünk Szabadkára. A szerb kultúráról akkor még nagyon keveset tudtam. Ami leginkább érdekelt bennünket, az Szabadka magyar irodalmi emlékezete volt. Főleg olyan helyeket kerestünk, ahol Csáth Géza vagy Kosztolányi Dezső élt, alkotott vagy dolgozott. A Limbus Antikváriumban vettem az első két szerb könyvemet is: egy Andrićot és egy Danilo Kišt. Végül így kezdtem el szerbül tanulni.

Mi az, amit a magyar nyelvben vagy irodalomban különösen érdekesnek talál lengyel szemmel?

– A nyelvben minden bizonnyal a képlékenységét, a folyamatos önmegújító képességét, ami ugyanakkor természetesen rengeteg nehézséget gördít a fordítók elé. Azt hiszem, a kortárs magyar irodalom nagyon érett, átgondolt, megvan a súlya. Természetesen ez egy nagyon általános kijelentés, de megpróbálom a lehető legtömörebb módon megmagyarázni: amikor Tompa Andreát, Nádas Pétert, Spiró Györgyöt, de számos más írókat is olvasok, azt találom meg náluk, amit nagyon szeretek az irodalomban: egy kiváló esszéista gondolatainak precizitását, amely egy remek stiliszta nyelvi mestermunkájával párosul. Közben sajnos szerintem olyan időket élünk, amikor sok könyv jelenik meg, amelyekről látszik, hogy kicsit kapkodva vagy elsietve készültek. Lehet, hogy hiányzott egy jó szerkesztő, akivel együtt jobban ki lehetett volna dolgozni a könyvet.

Ha egy lengyel olvasónak kellene három magyar szerzőt ajánlania, kik lennének azok, és miért?

– Pár évvel ezelőtt jelent meg nálunk először Konrád György A látogató című regénye, ami talán a legismertebb és a legnagyobb alkotása. Nálunk több mint ötven év után jelent meg a regény lengyelül. A műfordító kolléganőm, Karolina Wilamowska, aki lefordította lengyelre, egy rangos műfordítói díjat is kapott érte Lengyelországban. Szerintem annak ellenére, hogy talán nem figyeltek fel rá annyian, ez egy nagyon fontos könyv. Egyrészt kiváló a fordítás, másrészt A látogató a háború utáni magyar irodalom egyik nagy alkotása, az egyik csúcspontja. Emiatt is nagyon ajánlanám a lengyel olvasóknak. Ottlik Gézát is kevesen ismerik Lengyelországban, pedig szerintem ő is olyan szerző, akit érdemes lenne felfedezni. Aki jobban szeretné megismerni nemcsak a magyar irodalmat, hanem egy olyan írót és egy olyan történetet is, amely fontos viszonyítási pont a magyar irodalom, az irodalomkritika és az irodalomtörténet számára, annak Ottlikot is ajánlanám. A végén viszont egy vajdasági írót és költőt is említenék. Én személyesen évek óta olvasom, követem és nagyon nagyra becsülöm Terék Anna költészetét. Nagyon remélem, hogy a jövőben több kötete jelenik meg lengyelül. Egyelőre csak a Halott nők verseskötetét tudom ajánlani a lengyel olvasónak (Magdalena Garbacik-Bakalowicz és Karolina Wywrot fordításában), mert egy olyan perspektívát és olyan költészetet kap, amely szerintem sok lengyel olvasót is meg tudna szólítani. Terék Anna vajdasági költőként valamilyen belső szükségletből, valamiféle sóvárgásból érezte úgy, hogy meg kell írnia a bántalmazott vagy megkínzott, ebben a térségben élő nők történetét, a háborúval, erőszakkal és mindennel együtt.

Említette, hogy a vajdasági kötődése a szegedi látogatások során kezdett kialakulni, amikor átjöttek Szabadkára. Hogyan folytatódott ez? Hogyan kezdett el kifejezetten a vajdasági magyar irodalommal foglalkozni és vajdasági magyar szerzőket olvasni?

– Úgy kezdődött, hogy amikor azon gondolkodtam, miről szeretném írni a szakdolgozatomat, valahogy eszembe jutott Vajdaság. Előtte is olvastam például Végel Lászlót. Nagyon jónak tartom Szerbhorváth György A vajdasági lakoma című, az Új Symposionról szóló monográfiáját. Ott is kerestem egy közös nevezőt, egy olyan pontot, amely lehetővé tette, hogy azokról a szerzőkről és szövegekről írjak, amelyeket szívesen olvasok. A kezembe került Bányai János szöveggyűjteménye. Az egyikben azt taglalta, lehetséges-e a kisebbségi irodalomelmélet. Ekkor jutott eszembe, hogy a munkámban feltehetném ugyanezt a kérdést, de az esszé műfajával kapcsolatban Az esszé volt az, ami leginkább érdekelt. Bányairól, Szerbhorváth Györgyről és Végel Lászlóról írtam. Pár évvel ezelőtt voltam először a kishegyesi műfordítótáborban. Ez is egy óriási élmény volt. Ott voltak olyan műfordítók is, akiket ismertem, de nem személyesen, hanem a fordításaikat olvastam: Rajsli Emese, Radics Viktória, Orcsik Roland.

Minek köszönhetően vált élménnyé a kishegyesi műfordítótábor?

– Maga a hangulat is nagyon megfogott. Egyrészt nagyon profi előadásokat hallgathattunk, a mentori munka is nagyon jó volt. Ott tényleg egy mély olvasás, úgynevezett deep reading során elemeztük a szövegeket. Ugyanakkor fontos volt a környezet is: hogy ott voltak a vajdasági gimnazisták, például a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumból, de voltak idősebbek is. Ez is egy olyan esemény volt, ami miatt nagyon a szívemhez nőtt ez a község, ez a környezet, Vajdaság. Úgy tűnik egyébként, hogy Vajdaság jellemzően valami vonzerővel bír a lengyel irodalomkutatók és műfordítók számára. Anna Górecka hatalmas munkát végzett Tolnai Ottó Költő disznózsírből című művének lengyelre fordításával, egy műfordítócsoport közösen ültette át lengyel nyelvre Domonkos István Kormányeltörésben című versét, majd a Literatura na Świecie folyóirat hasábjain Anna Górecka és Teresa Worowska egy rendkívül izgalmas vitát publikált a versről – arról, hogy mit sikerült visszaadni a fordításban, és mi az, ami esetleg elveszett. Újvidéken évek óta lektorként dolgozik Miłosz Waligórski, aki többek között Slobodan Tišmát és Oto Horvatot fordított. Mateusz Chmurski Franciaországban jelentetett meg egy szöveggyűjteményt La Voïvodine. Une région centre-européenne et ses littératures címmel. A lengyel szerbista, Tomasz Kwoka pedig egy kiváló monográfiát publikált a vajdasági ruszinokról.

A vajdasági magyar irodalom létezik-e sajátos formában, vagy inkább magyar irodalomról beszélhetünk, amelynek vajdasági tapasztalata van?

– Az igazat megvallva, nem érzem magam kompetensnek annak eldöntésére, hogy külön vajdasági magyar irodalomról beszélhetünk-e. Különböző megközelítésekkel találkoztam az írók, irodalomteoretikusok és történészek részéről ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Amit viszont látok, az egy nagyon is létező és erős vajdasági magyar irodalmi élet: vannak intézmények, kiadók, folyóiratok, események és egy irodalmi-olvasói közösség. Eszembe jut ilyenkor Krzysztof Kieślowski egy mondata:

„Nagyon nehéz egy olyan világban élni, ami nincs leírva.”

Ez számomra nagyon fontos gondolat. Amikor az itteni szerzőket, költőket, prózaírókat, kritikusokat olvasom, azt érzem, hogy törekednek arra, hogy leírják az őket körülvevő világot, hogy erősítsék az erről szóló diskurzusokat. Hogy olyan valóságban éljenek, ami le van írva.

Dévity Tamás

Krzysztof Wołosiuk (Fotó: magánarchívum)