A sakk már csak ilyen. Meg az élet. Meg a politika.
Kiértékeljük a helyzetet (fontos: igyekezzünk reálisan!), számba vesszük a lehetőségeket, aztán döntünk. És lépünk. Nyilván igyekszünk a tőlünk telhető legjobbat. Némi kellemetlenség, hogy közben van egy ellenfél is, amelyik ugyanezt akarja, és ugyanezt csinálja. Ha egyedül lépegetnénk a táblán, nyilván sokkal könnyebb lenne a győzelem. Így viszont – főleg, ha már a kiindulópont (reális helyzetértékelés!) rossz volt – bizony könnyen előfordul, hogy rossz terveket kovácsolunk, rossz döntéseket hozunk, és rosszakat lépünk. És ennek törvényszerűen nincs jó vége.
Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!
Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal
Pásztor Bálint és a VMSZ fél éven belül másodszor döntött úgy, hogy az utolsó pillanatig kitart a szövetségese, (ezúttal a belföldi) politikai „nagytestvér” mellett. Volt ugyan egy kísérlet az elhatárolódásra Aleksandar Vučićtól és pártjától, de az túl késői, tétova és erőtlen volt. A döntés pedig stratégiai hibának bizonyult.
Volt-e más választása a pártnak és elnökének? Mindig van más választás. Lehetett volna-e más terveket kovácsolni, más döntéseket hozni és más lépéseket meghúzni? Igen, lehetett volna. Kockázatos lett volna, persze – de lehetett volna. Az a potenciális érvelés tehát, hogy a VMSZ kényszerhelyzetben volt, és mást nem tehetett, mint amit tett, nem állja meg a helyét, mert nem igaz.
Pásztor Bálint tehát fél éven belül elveszítette két legfontosabb politikai szövetségesét. Két helyen is odakötötte a VMSZ csónakját a süllyedő hajóhoz – és aztán már tényleg nem tehetett mást, mint hogy tehetetlenül végignézi, ahogy a nagy tömeg magával rántja a kis testet a mélybe. A következmények brutálisak. Nem is annyira a számok vonatkozásában (persze abban is – erről kicsit később), mint amennyire a mozgástér beszűkülésében. A VMSZ-nek semmilyen érdemi kapcsolata nincs – és jó okkal feltételezhető, hogy nem is lesz – sem a magyarországi, sem a szerbiai kormánnyal. Ami már majdnem a nullára csökkenti a forrásokhoz való hozzáférés lehetőségét. A lobbizást. A munkahelyek és pozíciók (még ha pártalapon is) megszerzését. Jó, ne legyen mindig a sakk a metafórák alapja: olyan ez, mintha valaki, aki hozzászokott ahhoz, hogy egy focipályán manőverezget, a jövőben kénytelen lesz beérni egy pingpong-asztallal.
Számok.
Nem az az igazán fájó a VMSZ számára, hogy a parlamenti képviselőik száma hatról háromra csökkent (vagy akár kettőre, ezt ebben a pillanatban még nem lehet biztosan tudni). Persze, az is. De ez részben a magas részvételi arány következménye. Ami igazán fájó, az a magyar listára leadott szavazatok száma. Kikerekítve a számokat, ez a legutóbbi választásokon (2023) megszerzett 65 ezer szavazatról 35 ezerre esett vissza. A párt szavazótábora csaknem megfeleződött! Ez (is) brutális. Ha egy olyan VMSZ-fellegvárban, mint amilyen például Zenta, a VMSZ kikapott, az Egyetemista Lista pedig fölényes, egyértelmű győzelmet aratott, akkor az több, mint figyelmeztetés. Az bukás.
A mi szempontunkból – a vajdasági magyarság szempontjából – van ennek a választásnak még egy tanulsága. Nagy, fontos és pozitív tanulság. Bármennyire megfogyatkozva, bármennyire széttöredezve, bármennyire megnyomorítva, ez a közösség még mindig, még most is képes arra, hogy önálló véleményt alkosson. Tudja, látja, érti és értelmezni akarja, ami körülötte történik, annak alapján értékeli a helyzetet, dönt és lép. Sakkozik, és nem engedi, hogy más kéz húzza meg helyette a lépést.
Ez nagy dolog.
