Gyurgyák Jánost aligha kell bemutatni a magyar történelem iránt érdeklődőknek. Szerzőként, könyvkiadóként és szerkesztőként évtizedek óta meghatározó alakja a magyar szellemi életnek, munkásságának középpontjában pedig a modern magyar történelem nagy önértelmezési kérdései állnak. A magyar–zsidó együttélés történetétől a fajvédő gondolkodáson és a nemzetfogalom változásain át Európa történeti helyzetéig több olyan monográfiát írt, amelyekben a részletek feltárása mindig egy átfogóbb kérdéshez vezetett.

Az Osiris Kiadónál pár hete bő hétszáz oldalon megjelent Kompország. Magyarország oknyomozó története című kötete eddigi munkásságának talán az egyik legnagyobb vállalása, amely a bácskai magyar közvélemény, az értelmiség – és nota bene, a politikum – számára is hasznos fogódzkodókat adhat önmagunk megértéséhez. Gyurgyák eredetileg egyetlen könyvben akarta összefoglalni mindazt, amit Magyarország történetéről gondol, azonban a munka előrehaladtával világossá vált számára, hogy ez meghaladja a tervezett kötet kereteit. Ezért a politikáról szóló részt leválasztotta, így a most megjelent munka elsősorban a hely, az idő, a nemzeti önértelmezés és a társadalom hosszú történetét vizsgálja, míg a politikai történet részletes feldolgozása egy tervezett második kötetre marad.

Támogassa a független vajdasági magyar újságírást!

Havi 5 euróért reklámmentesen olvashatja portálunkat és a PLUSZ rovat tartalmait.
Tovább az előfizetési oldalra: Kártyás előfizetés (ÚJ) – Banki átutalás vagy Paypal

A Kompország nem egy hagyományos Magyarország-történet. Gyurgyák nem az uralkodók, a háborúk, a forradalmak és a rendszerváltozások sorát beszéli el újra, hanem a problémákból indul ki. Azt kérdezi, hogy milyen történeti folyamatok alakították ki azt a társadalmat, amelyben ma élünk.

S ez teszi az egész művet igazán izgalmassá, mert a felszínen látható események mögött a hosszabb ideig ható társadalmi szerkezeteket, életformákat és magatartásokat keresi. Miközben tisztában van azzal, hogy a mára már részterületekre szakadt történettudomány eredményeit egyetlen kutató aligha foghatja át teljes egészében, továbbra is érdemesnek tartja, hogy a részkutatásokból egy új összkép szülessen. Ezt fejezi ki az alcímben szereplő „oknyomozó” jelző is, amely nála a mélyebben meghúzódó társadalmi folyamatok és összefüggések feltárását jelenti. A vállalkozás egyik legfontosabb kiindulópontját így már az előszóban megfogalmazza, amikor Szűcs Jenő és Bibó István gondolataihoz kapcsolódva a magyar társadalom féloldalas szerkezetében és a polgárosodás felemásságában látja történelmünk egyik visszatérő problémáját.

A munka első fejezete a történeti gondolkodás egyik látszólag magától értetődő keretét, a helyet vizsgálja. Gyurgyák a nyelvjárások és néprajzi tájak történetétől a településhálózaton át a közigazgatás változásáig követi végig, hogy a földrajzi környezet és az emberi tevékenység miként alakította egymást. Arra is rámutat, hogy bár a Kárpát-medence földrajzilag egy markáns egységet alkot, ebből nem következik a politikai és az etnikai egység. A térség évszázadokon át számos nép és nemzetiség számára jelentett otthont. A történelmi Magyarország felbomlásának traumáját Gyurgyák szerint részben az is magyarázza, hogy sokan a Kárpát-medence földrajzi egységéből annak politikai egységét is magától értetődően vezették le. A magyar történelem megértéséhez azonban nem elegendő pusztán a magyar állam történetét vizsgálni, hiszen a térség más népeinek története is szorosan összefonódott vele. A történeti Magyarország felbomlása után pedig a magyar történelem sem szorítható kizárólag a mai államhatárok közé.

A második fejezetben Gyurgyák az idővel foglalkozik, s arra figyelmeztet, hogy a politika, a gazdaság, a társadalom és a kultúra nem azonos ütemben változik, ezért nincs olyan korszakolás, amely minden történeti folyamatra egyformán alkalmazható volna. A történeti idő azonban nemcsak a nagy korszakhatárokból áll. A kötet a mindennapi élet időbeosztását, az ünnepeket, a hagyományos paraszti életritmust és az időmérés változásait is bemutatja, érzékeltetve, hogy az időhöz való viszonyunk maga is a történeti folyamatok eredménye.

A sors című harmadik fejezet a magyar önértelmezés régi nagy kérdéseit veszi elő, s két, gyakran összemosódó problémát választ egymástól el.

A „ki a magyar?” kérdésre Gyurgyák elfogadhatónak tartja a nyelvi-kulturális meghatározást. Eszerint magyar az, akit magyar nyelvi és kulturális kötődés jellemez, vagy magyarnak vallja magát, miközben a közösség ezt valamilyen mértékben el is ismeri.

A nemzeti hovatartozás azonban történeti okokból nem azonosítható egyszerűen csupán az állampolgársággal, a származással, vagy a világnézettel. Míg Trianon előtt a Magyar Királyság lakosságának jelentős része más nemzetiséghez tartozott, addig 1920 után magyarok milliói kerültek az új államhatárokon kívülre. Egészen más viszont a „mi a magyar?” kérdésre adott válasz. Itt Gyurgyák elutasítja az időtlen magyar jellem vagy a változatlan nemzeti lényeg keresését, mert a nemzetkarakterológiai kísérletek gyakran egy-egy korszak vagy társadalmi réteg tulajdonságait emelték az egész magyarság örök jellemvonásává. A fejezetben ezért is követi végig, hogy a magyar szellemi élet különböző korszakai milyen válaszokat adtak erre a kérdésre, különös figyelmet fordítva a két világháború közötti vitákra és azokra a szellemtörténeti elképzelésekre, amelyek valamiféle egységes magyar lélekben keresték a történelem magyarázatát. Mindezek után arra a megállapításra jut, hogy ha egyáltalán van értelme a magyar sorsról beszélni, akkor az nem valamiféle metafizikai végzetet jelent, hanem a lehetőségek, a kényszerek, a traumák és az önértelmezések időben változó együttesét.

A kötet terjedelmileg legnagyobb része a magyar társadalomfejlődés hosszú történetét követi végig. A történeti áttekintést a honfoglalás és a korai Árpád-kor társadalmával kezdi. Arra mutat rá, hogy a honfoglalás korának törzsi és nemzetségi kötelékekre épülő, etnikailag is összetett társadalma a következő évszázadokban gyökeresen átalakult. Ebben a külső politikai kényszerek, a megváltozott természeti környezethez való alkalmazkodás és azok a politikai döntések is szerepet játszottak, amelyek a keresztény királyság kialakulásához vezettek. A rendi szerkezet kialakulása azonban jóval lassabban ment végbe. Bár a korai rendi vonások már a 13. század folyamán megjelentek, a nemesség és a jobbágyság mint külön társadalmi rétegek csak a század közepétől kezdtek határozottabban formálódni. Közben a közrendű szabadok jelentős része hosszabb távon a földesúri függésben élő jobbágyság közé került. Ezzel párhuzamosan a világi nagybirtokosság megerősödése fokozatosan szűkítette a király korábbi politikai és gazdasági túlsúlyát.

Az így kialakuló rendi világ ezután évszázadokon át határozta meg az egyén társadalmi helyét és életlehetőségeit. Gyurgyák a familiaritás példáján mutatja be, hogy a nyugati hűbériség magyarországi változata kevésbé formalizált és lazábban szabályozott kapcsolatrendszer volt, bár az alárendeltség később ezen belül is erősödött. A nemesség, a jobbágyság, az egyházi társadalom és a városi polgárság jogállása, lehetőségei és társadalmi tekintélye erősen különbözött, a rendi határok azonban nem voltak feltétlenül és mindenütt áthatolhatatlanok.

1848 jogi értelemben felszámolta ugyan a rendiséget, a társadalom azonban ettől még nem alakult át egyik napról a másikra. Ezért is tekinti az 1848 és az 1945–1948 közötti bő egy évszázad kulcskérdésének a polgárosodást és a modernizációt. Bár a jogegyenlőség, a tulajdon és a vállalkozás szabadsága megnyitotta az utat a polgári társadalom előtt, a régi rendi különbségek, a presztízsek és a viselkedési minták sokáig éltek tovább. Az arisztokrácia fokozatosan veszített korábbi súlyából, miközben a kapitalista gazdaság fejlődésével megerősödött a nagypolgárság, s létrejött a modern ipari munkásság is, míg a középrétegek egyre népesebbé és heterogénebbé váltak. Ebből a szempontból különösen beszédes az úgynevezett úri középosztály története. Életmódja fokozatosan polgáriasodott, s a hivatalnoki, katonatiszti és értelmiségi pályák is egyre professzionálisabbá váltak. Mindezzel együtt továbbra is erős maradt benne a kivételezettség tudata és a történeti hagyományokból, valamint a hivatástudatból fakadó különlegesség érzése. A paraszti társadalom közben tovább őrizte hagyományos közösségi világát, amelyet a gazdasági és társadalmi átalakulás mindinkább megbontott. A modern magyar társadalomban így hosszú ideig egymás mellett éltek a rendi örökségből származó viszonyok és a polgárosodással kialakuló új rétegek és életformák.

Ennek a társadalomnak a történetében az első világháború és Trianon újabb súlyos törést jelentett. A történelmi Magyarország felbomlása a területveszteségen és a politikai következményeken túl a népesség összetételét, a gazdasági kapcsolatokat és a társadalmi viszonyokat is alapvetően megváltoztatta.

Gyurgyák adatai szerint a határváltozások következtében több mint 400 ezer magyar hagyta el korábbi lakóhelyét, és költözött a trianoni Magyarország területére. A menekültek elhelyezése, megélhetésük biztosítása és társadalmi beilleszkedése komoly nehézségeket okozott, miközben az új határokon kívül maradt magyar közösségeknek szintén megváltozott politikai és társadalmi feltételek között kellett újraszervezniük az életüket.

A 20. század későbbi háborúi, lakosságcseréi, kitelepítései és kivándorlási hullámai ugyancsak jelentősen átalakították a térség demográfiai és társadalmi viszonyait. Némi kitérőt téve itt tegyük hozzá, hogy ez a kérdés a bácskai magyarság számára napjainkban is különösen időszerű, annak ellenére is, hogy a mai elvándorlás más történelmi körülmények között zajlik, mint az első világháború utáni menekülés. Az indítékok részben eltérnek, mivel napjainkban sokan a megélhetés, a tanulás és a kedvezőbb életkilátások miatt távoznak. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül azokat sem, akiknek a döntésében a tartós belpolitikai instabilitás, az autokratikus rendszerek, valamint a kisebbségi magyar politikum ellentmondásos, sokszor disszonáns politizálása is szerepet játszik. A következmények egy része azért is vethető össze, mert a fiatalabb, képzettebb nemzedékek elvándorlása nemcsak a lélekszámot csökkenti, hanem a helyi gazdaságot, a családi kapcsolatokat és az intézmények működését is befolyásolja. Ezért nem elegendő csupán a fogyatkozást számontartani, hanem azt is vizsgálni kell, hogy milyen feltételek mellett válhatna a helyben maradás biztosabb és vonzóbb életlehetőséggé. Ez ugyan már túlmutat Gyurgyák könyvének közvetlen tárgyán, de jól mutatja, hogy a társadalomtörténeti megközelítés miért lehet számunkra is tanulságos.

Visszatérve a magyar társadalom történetéhez, Gyurgyák különös figyelmet fordít a kiegyezést követően kibontakozó polgárosodás egyik sajátosságára, a zsidóságnak a modern magyar gazdasági és társadalmi életben betöltött szerepére. Ahhoz, hogy ezt megértsük, jóval korábbra kell visszatekintenünk. A rendi társadalom korlátozásai miatt ugyanis a zsidóság jelentős része évszázadokon át elsősorban a kereskedelemben, a pénzkölcsönzésben és bizonyos vállalkozói tevékenységekben találhatta meg a megélhetését. Amikor azonban a 19. század folyamán kibontakozott a kapitalista gazdaság, éppen ezek a korábban sokszor lenézett foglalkozások váltak az új gazdasági viszonyok meghatározó területeivé. Az 1867-es emancipáció, a városiasodás, a gazdasági fellendülés, valamint a korábban felhalmozott kereskedelmi és pénzügyi tapasztalatok tették lehetővé, hogy a zsidóság egy része gyorsan felemelkedjen. Így a századfordulóra a magyarországi bankvilágban, a kereskedelemben, a gyáriparban és a szabad értelmiségi pályákon a zsidók a számarányukat messze meghaladó szerephez jutottak. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a gazdasági elit kizárólag zsidókból állt volna, ahogyan azt sem, hogy a zsidóság egésze a vagyonos polgársághoz tartozott. A modern magyar polgári társadalom kialakulásában játszott szerepük azonban megkerülhetetlen volt. 

Éppen ezért a huszadik századi zsidóellenes politika következményei messze túlmutattak egyetlen vallási vagy származási közösség jogfosztásán. A folyamat már az 1920-as numerus claususszal megkezdődött, amely a zsidó fiatalok egyetemi továbbtanulását korlátozta, s ezzel az értelmiségi utánpótlás és a társadalmi felemelkedés lehetőségeit is szűkítette. Az igazi törést azonban az 1938-tól elfogadott zsidótörvények hozták, amelyek már a gazdasági és értelmiségi élet egész sor területéről igyekeztek kiszorítani a zsidónak minősített személyeket. Mindez nemcsak az érintettek egzisztenciáját rendítette meg, hanem annak a polgári és gazdasági elitnek a szerkezetét is, amely a kiegyezést követő évtizedekben alakult ki. Az 1944-ben a gettósítással, a deportálásokkal és a tömeggyilkosságokkal kiteljesedő holokauszt pedig helyrehozhatatlan emberi, társadalmi és kulturális veszteségeket okozott. Gyurgyák adatai szerint 1938 és 1944 között a magyar gazdasági elit fele kicserélődött. Az 1945 utáni államosításokat ugyan már egy másik politikai rendszer hajtotta végre, ezek azonban a korábban kialakult gazdasági vezetőréteg még megmaradt tulajdonosi és gazdasági pozícióit is felszámolták. (Itt csupán jelezni lehet, hogy ezen sorok szerzőjének saját kutatásai ugyanezt támasztották alá a bácskai mikrorégió tekintetében, ahol az 1941 és 1944 közötti zsidóellenes jog- és vagyonfosztás, majd a holokauszt a helyi magyar polgári társadalom egyik meghatározó rétegét pusztította el. Az 1944 utáni megtorlások, a vagyonelkobzások és az államosítások pedig a megmaradt gazdasági és politikai elit szinte egészét itt is felszámolták, miközben megszűntek az önálló magyar közösségi szerveződés korábbi anyagi és intézményi alapjai is.)

A második világháború után a kommunista rendszer tehát más okokból ugyan de folytatta a társadalom egészének a radikális átalakítását. Az arisztokrácia és a nagypolgárság társadalmi rétegként ekkor szűnt meg gyakorlatilag létezni, miközben a hagyományos középosztály korábbi pozícióit tudatosan felszámolták, s végül a paraszti társadalom is elveszítette régi életformáját. Az eredeti cél egy kommunista élgárda által irányított, új közösségi társadalom létrehozása volt. Csakhogy a valóságban az államtól való függés erősödött meg, miközben a régi kötelékek helyén nem jöttek létre tartós, önálló társadalmi szerveződések, aminek következtében a társadalom egyre inkább atomizálódott. Bár a Kádár-kor második felében jelentős anyagi gyarapodás, életmódváltás és középrétegesedés ment végbe, Gyurgyák ezt mégis felemás polgárosodásnak tekinti. A fogyasztási lehetőségek bővülése és az életszínvonal emelkedése ugyanis nem jelentette automatikusan a polgári értékek, az önálló egzisztencia és a társadalmi autonómia megerősödését.

1989 után a politikai és a gazdasági rendszer ugyan gyorsan átalakult, a rendszerváltozáshoz fűzött társadalmi várakozások azonban csak részben teljesültek. A privatizáció és a piacgazdasági átalakulás nyomán egy új gazdasági elit emelkedett fel, miközben sokan elveszítették korábbi egzisztenciális biztonságukat. A tartós munkanélküliség és a társadalmi kiszorulás különösen súlyosan érintette a leépülő iparágakból élő térségeket. Egyes csoportok valóban polgárosodtak, de nem jött létre az a széles, önálló tulajdonnal, megtakarításokkal és biztos egzisztenciával rendelkező új középosztály, amely a társadalmi stabilitás egyik alapja lehetett volna. A későbbi gazdasági növekedés és az állami támogatások ugyan egyes rétegek helyzetét javították, a 2010 utáni korszakban azonban különösen megerősödött a politikai kapcsolatokra támaszkodó gazdasági elit és az állami újraelosztástól függő középrétegek szerepe. A könyv vizsgálódása a 2026-os politikai fordulatig terjed, amelynek hosszabb távú társadalmi hatásairól a szerző még nem kíván végleges következtetéseket levonni.

Ahogyan arra a nemzeti önértelmezésről szóló fejezetnél már utaltunk, Gyurgyák nem tételez fel időtlen magyar jellemvonásokat. A társadalomtörténeti áttekintés végén azonban azt is megmutatja, hogy az egyes magatartásformák és életmódok – például a köznemesség és a dzsentri esetében – túlélhetnek korszakváltásokat, mások viszont, ahogyan a kommunista átalakulás idején is történt, gyökeresen megváltozhatnak. Ebben az összefüggésben merül fel a magyar társadalom magas tűréshatárának és a tömeges ellenállás ritkaságának a kérdése is, amelynek részletes politikai vizsgálata azonban már túlmutat a mostani kötet keretein.

A könyv egyik erénye, hogy Gyurgyák a nagy társadalmi folyamatokat keretes írásokkal és a mindennapi életből vett példákkal teszi érzékletessé. Ugyanakkor elemzéseivel kapcsolatban egy kritikai észrevétel is megfogalmazható.

Miközben elutasítja az időtlen magyar nemzetkarakter keresését, a szocializmus társadalmi örökségét tárgyalva helyenként maga is igen általános, erősen értékelő megállapításokat tesz az önzésről, a közösségi célok elutasításáról és a személyes felelősség áthárításáról. Bár az ilyen általánosítások korlátaira maga is figyelmeztet, egyes összegző ítéleteiben mégis háttérbe szorulnak a korábban részletesen bemutatott társadalmi különbségek.

A Kompország végül nem teszi meg az olvasónak azt a szívességet, hogy receptet adjon a magyar társadalom jövőjére. Gyurgyák történészként nem is vállalkozik erre, de arra azért figyelmeztet, hogy az önálló, együttműködő társadalom kialakulása a politikai rendszerváltozásnál jóval lassabb folyamat, amelynek egyik legfontosabb feltétele a kölcsönös bizalom. Az Adytól kölcsönzött Kompország-kép a Kelet és Nyugat közötti ingadozást idézi fel. Gyurgyák azonban arra is rákérdez, hogy milyen társadalmi feltételek között válhatnak a nyugati minták valóban követhetővé. S talán éppen ez a legfontosabb tanulsága a bácskai magyar olvasó számára is, mert történelmünk megértéséhez nem elegendő pusztán a bennünket ért sérelmeket, veszteségeket és politikai fordulatokat számba venni, hanem azt is meg kell vizsgálnunk, hogy ezek nyomán milyen társadalmi viszonyok alakultak ki, s azok hogyan hatnak tovább a jelenben. S, itt jutunk vissza az ismertető címében feltett kérdéshez, ahhoz, hogy miért is vagyunk ilyenek? Gyurgyák könyve ugyanis arra figyelmeztet, hogy a választ nem valamiféle örök magyar jellemben, hanem a polgárosodás felemásságában, az egymást követő társadalmi törésekben és az önálló közösségi szerveződés gyengeségében kell keresnünk. A múlt sok mindent megmagyaráz abból, amilyenek lettünk, de nem döntheti el helyettünk, hogy milyenek leszünk.

Dévavári Zoltán