Ha egy mese elszabadul, lesheted, mire újra a nyomába érhetsz…
Így járt Orsi is, amikor kitalált egy mesét az óvodában, de aztán meg attól kezdett rettegni, nehogy elfelejtse, mire hazaér. Ott azonban nem ülhetett oda az óvó néni mellé, hogy szépen elmesélje, vagyis lediktálja, tollba mondja neki a meséjét. Ezt otthon bármikor megtehette apával vagy anyával, sőt, a Nani meg a Teó is szívesen segített neki az ilyesmiben, vagy éppenséggel a Tatit sem kellett sokat nyaggatnia, hogy üljön már le, és jegyzetelje figyelmesen, amit a kislány diktál neki…
Orsi meséje, minél többet gondolkodott rajta, egyre csavarosabb és furfangosabb lett, egyik fordulat a másikba lógott, a kalandok pedig – amelyeken a történet főhősei keresztülmentek – egyre izgalmasabbakká váltak. Mire az Óperenciás tengeren túlra keveredtek, és kis ladikjukat – mondhatni: lélekvesztőjüket – kikötötték az Üveghegy kristálylankáinak aljában, hogy biztonságos fedezéket keressenek maguknak, nos, addigra Orsi már teljesen bizonyos volt abban, hogy ezt a mesét nem tudja majd még egyszer felidézni, képtelen lesz tollba mondani bárkinek is otthon.
Ezért aztán gyorsan papírt és ceruzát ragadott, s habár írni még nem tudott, elhatározta, hogy lerajzolja a mese legfontosabb eseményeit…
Mi tagadás, ez is a jegyzetelés egy igen hatékony módja…
Meggylé és homok eloltja a tüzet
