Ma 75 éve, a II. világháború utolsó heteiben szabadította fel a Vörös Hadsereg az Auschwitz-Birkenau-i koncentrációs tábort. Ez a tábor volt a legnagyobb német megsemmisítő tábor, amely három fő táborból és 40-50 kisebb táborból állt. Auschwitz városát (mai neve Oświęcim) 1939. november 1-én csatolták Lengyelországtól a német birodalomhoz, és a nemzetiszocialista Németország 1940-től számos koncentrációs tábort és egy megsemmisítő tábort épített a környéken. Ezek a táborok a holokauszt előkészítésének fontos elemei voltak, körülbelül 1,1 millió embert öltek meg itt, akiknek körülbelül 90 százaléka zsidó volt. Több mint 200 000 ember halt meg betegségek, alultápláltság vagy kegyetlen orvosi kísérletek következtében. Az áldozatok a háború során Németország által elfoglalt országokból származtak.
A magyar és a német hatóságok 1944 április vége és júliusa között mintegy 430 ezer zsidót deportáltak Magyarrszágról is ezekbe a táborokba, akiknek nagy részét rögtön megérkezésük után gázkamrákban semmisítették meg.
Kényszermunka vagy gázkamra: Magyar zsidókat választanak szét a tábor bejáratánál 1944-ben (Fotó: Wikipedia)
Amikor a szovjet egységek felszabadították az auschwitzi pusztitótáborokat, csak körülbelül hétezer foglyot találnak életben.
Az első Auschwitz-per, eltekintve a nürnbergi pertől és más, a nemzetközi jog szintjén 1947 és 1949 között lefolytatott pertől, 1947. november 24-én kezdődött Krakkóban, Auschwitztől alig 60 kilometerre. Ebben a perben a lengyel hatóságok 40, egykor az auschwitzi megsemmisítő táborban dolgozó vezetőt, tisztet, alkalmazottat állítottak bíróság elé. A per 1947. december 22-én fejeződött be és a vádlottak közül huszonháromat halálra ítéltek, hatot életfogytiglani, a többit pedig 15, 10, 5, ill. 3 évnyi szabadságvesztésre. A vádlottak közül csak egyet mentettek fel.
Németországnban azonban más volt a helyzet. Ott az auschwitzi perek csak jóval később kezdődtek. A bíróságoknak nem volt könnyű dolguk, mert a tábor felszabadítását közvetlenül megelőző időszakban az SS-őrök mindent megtettek azért, hogy a gyilkosságok nyomait eltüntessék. Ezért a túlélők nagy részét úgynevezett halálmenetekben más táborokba vitték.
Auschwitz fogalma Németországban csak az 1960-as években merült fel, és a nagy diákmegmozdulások során, 1968 körül került be valójában a köztudatba.
A frankfurti Auschwitz-per 1963 decemberében kezdődött és 20 hónapot vett igénybe. A vádlottak közül hatot életfogytiglani börtönbüntetésre, tízet három és fél, ill. 14 év közötti börtönbüntetésre, egyet tízéves fiatalkorú büntetésre ítéltek. Három vádlottat felmentettek bizonyítékok hiánya miatt. Ez a per egy mammut-eljárás volt, amelyre a közvélemény nagy figyelmet fordított. A Frankfurter Allgemeine Zeitung például mindennap egy teljes oldalon foglalkozott vele. Szörnyű dolgok kerültek napvilágra, ami azonban elősegítette a náci horror-rendszer megértését, annak ellenére, hogy maga a per csak néhány elkövető ellen folyt.
A náci bűnözők közül azonban sokan megúszták. Sokukat köröztek ugyan a hatóságok, de (hosszú ideig) nem találták meg őket, sőt néhányuk a háború után zavartalanul folytatta karrierjét. De a törvény, az igazságszolgáltatás és a végrehajtó testületek régi elvtársai is nagymértékben akadályozták a volt nácik üldözését, ami azért nem csoda, mert bizonyos értelemben szorosan kapcsolódtak az új hatalom vezetőihez. Ennek az oka talán abban rejlik, hogy az Adenauer-kormány belügyminiszteriumában sok volt náci kapott állást, és még 1956 és 1961 közötti létszámuk is 66 százalékot tett ki. Köztük volt Hans Globke, Adenauer közvetlen munkatársa, a nürnbergi zsidótörvények egyik alkotója is. Csak későn – az utóbbi években – szaporodtak a bírósági eljárások azokkal szemben (öreg koruk ellenére is), akik a megsemmisítő táborokban szolgáltak. A bírósági eljárásokat megkönnyíti, hogy ennyi idő után nem kell már konkrét bűncselekményt bizonyítani – ami jogilag persze nem problémamentes –, ha a vádlott táborban végzett tevékenységét dokumentálni tudják.
A még életben lévő tettesek elleni büntetőeljárásoktól függetlenül, Auschwitz fogalma jelen marad a jogban. Németországban ugyanis továbbra is büntetendő Auschwitz tagadása. A német jog szerint ugyanis népuszítás miatt büntetendő minden olyan személy, aki a holokausztot „helyesli, tagadja vagy bagatellizálja nyilvánosan vagy gyülekezeten, azzal a szándékkal, hogy ezáltal megzavarja a békességet“. A jogalkotó így bünteti azokat a véleménynyilvánításokat, amelyek a történelem bizonyos értelmezéséből származnak. Ahogyan a német szövetségi alkotmánybíróság kimondta, ez a rendelkezés „egy előjog a törvényes jogok olyan megsértésének elkerülésére, ami véleménynyilvánításból, nevezetesen az erőszak és önkény nemzeti-szocialista rendszerének jóváhagyására irányul”.
A német alkotmánybírók a náci rezsim propagandájának terjesztése ellen irányuló előjogot kivételesen alkotmányosnak tekintik, mivel a Német Szövetségi Köztársaság alaptörvénye elítéli az 1933 és 1945 közötti szörnyű eseményeket, amelyeket „nem szabad megvédeni a szólásszabadság korlátait érintő általános szabályok alapján”. Az alkotmánybíróság szempontjából a szólásszabadság támogatása egy ilyen esetben potenciális békefenyegetés és nem hasonlítható össze más véleménynyilvánítással, még akkor sem, ha az alaptörvény nem kötelezi a bíróságokat a holokauszt tagadásának büntetésére.
Ugyanakkor a német alkotmánybíróság mindig is a szabadságjogok védelmére kelt – még a jobboldali szélsőséges szervezetekkel szemben is. A szabadság védelme kiterjed a gyülekezés szabadságától, a felek egyenlő bánásmódján át a véleménynyilvánításig, függetlenül attól, hogy a felszólalások ízléstelenek vagy akár veszélyesek. Az alaptörvény senkit nem kötelez arra, hogy személyesen megossza az alkotmány alapjául szolgáló értékeket. Az alaptörvény ezért arra az elvárásra épül, hogy a polgárok elfogadják és végrehajtják az alkotmányban rögzített általános értékeket, „de nem követeli meg ezen értékek iránti hűséget”.
Védelmet élveznek ezek szerint azok a vélemények is, amelyek a politikai rend alapvető megváltoztatására irányulnak, még akkor is, ha azok az alkotmányos rend keretein belül nem lennének érvényesíthetők. Az alaptörvény a szabad vita hatalmára támaszkodik – mint a totalitárius és embertelen ideológiák terjedése elleni leghatékonyabb fegyverre.
Ennek az üzenete világos: a polgárokat elsősorban a totalitárius tendenciák felé irányuló politikai véleménynyilvánítás leküzdésére hívja fel.
Halálmezők: Auschwitz-Birkenau látképe ma, ill. 1944-45 telén (Fotó: Wikipedia)
