Mindössze huszonkét éves volt, amikor az édesanyjával, az édesapjával és a tizenkét éves Tibor öccsével elvitték őket a csantavéri házukból Szabadkára, és bezsúfolták őket a többi zsidóval együtt a teherszállító vagonokba. A ma kilencvennyolcéves Igumanović (született Lőwy) Borbála még ma is emlékszik az 1944. május 13-ai eseményekre, a vonatra, amely csak egyirányba vitte az embereket, az pedig az Auschwitz-Birkenau koncentrációs tábor volt.
Egyetlen egy helyen se álltak meg, az ajtót egyetlen egyszer se nyitották ki. Úgy voltak összezsúfolva, mint a szardíniák, alig kaptak levegőt, napokon át étel és ital nélkül voltak. Az emlékeit a nyugdíjas tisztviselőnő Ana Brnabić miniszterelnökkel osztotta meg, amikor ő, mint az egyetlen még életben levő túlélője az auschwitzi haláltábornak, repülővel utazott a haláltábor felszabadításának hetvenötéves évfordulójára.
Hét és fél évtized után először ment vissza a pokol előszobájába, ahol elveszítette szeretteit. A könnyek később szöktek a szemébe: akkor, amikor a szülei és a testvére haláláról mesélt.
Öten voltak a családban: Mária, az édesanya, Rezső, az apa, a 19 éves Ferenc, Tibor, a legfiatalabb és ő. Az apjának egy fakereskedése volt, s egészen 1944 tavaszáig békében éltek. Amikor Németország megszállta Magyarországot, minden megváltozott, ugyanis elkezdődött az etnikai tisztogatás. Ferenc már korábban csatlakozott az ifjú kommunistákhoz, s egy évvel korábban börtönbe került. Nyolc hónapon át kínozták a szabadkai Sárga házban, ahonnan Sátoraljaújhelyre került, majd pedig Dachauba.
– Egészen a háború befejezéséig, amíg haza nem jöttem, semmit nem tudtam róla, azt se, hogy él-e – mesélte Borbála, aki arról is beszélt, hogy Auschwitzbe a család többi tagjával és a szomszédokkal kimerülten érkezett meg. Ahogy ő mondta, fogalmuk sem volt, hány napon át utaztak.
– Az elején egy helyen helyeztek el bennünket, hosszú barakkokban. Aztán később szétválasztottak bennünket, én Langenbilauba, majd Parschnitzba és a végén Görlitzbe kerültem. Itt ástam az árkokat a többieknek, de ez már 1945 májusában volt. Időközben apámat, anyámat és a testvéremet is megölték a gázkamrában, de erről akkor ott még nem tudtam – mesélte az asszony, aki hozzátette, hogy a tábor lakói semmit se tudtak a gázkamrákról, legalábbis akkor, amikor ő ott volt. Annyit láttak, hogy füst száll fel a kéményből. Annyit tudtak, hogy időről időre néhány személyt elvittek, és azok sosem jöttek vissza.
Az auschwitzi tartózkodása során Lőwy Borbála beteg lett, a vérhassal kellett szembenéznie. Senki nem bántotta őket, de az életfeltételek szörnyűek voltak, az étel pedig nem volt rendszeres, hol kaptak enni, hol nem. Langenbileuban gyógyult meg, ott rendszeresen kapott enni. A dokumentumok szerint 1943. június 29-től 1945. augusztus 14-ig volt koncentrációs táborban.
– Az oroszok szabadítottak fel bennünket május 29-én, s mindenkit, aki olyan állapotban volt, hogy bírt menni, hazaküldtek. Csantavérre csak páran tértünk vissza, közülük emlékszem az unokatestvéremre és még egy családra. Nem tudtam, mi történt a többiekkel. Ferenc bátyám néhány héttel később megjelent az ajtóban, édesapám, édesanyám és Tibor soha többé nem jöttek haza – mesélte Borbála, aki befejezte a közgazdasági iskolát, amelyet még a háború előtt kezdett el. Munkába állt, majd hozzáment a vinkovci születésű Igumanović Károlyhoz. Az auschwitzi útjára elkísérte lánya Mária is.
Borbála és Károly
A feljegyzések szerint 1941 szeptembere és 1944 augusztusa között mintegy húszezer embert vittek el erről a térségről az auschwitzi koncentrációs táborba, közülük a legtöbben Bácskában élő zsidók voltak, Az egykori Jugoszlávia területéről deportált személyek közül kevesebb mint száz személynek sikerült túlélnie a haláltábort, írja cikkében a Večernje novosti.
