Ki szétbomlott, az már bomolhatatlan,
ha megnyugvást akarsz, gondold végig ezt,
ott van mindenhol, aki nincs már sehol,
hársfában illatoz, érint a széllel,
és a megnyugvást is ő akarja benned,
mint ércbánya, nyeljen el a soha,
öleljen puhán a nyers, sötét anyag,
időtárnákba hívjon a folytatás.
Ki szétbomlott, az mindennap szétbomlik,
ha nem akarsz megnyugvást, gondold végig ezt,
mindig halottak napja, szívd mélyre a füstöt,
járjon át a kibírhatatlan,
ez a legtöbb, amit tehetsz, mert semmit nem tehetsz,
dudorászhatsz az őrület kapujában,
míg kitárja szárnyait és levegőt vesz az alagút,
döglött szentjánosbogarak ropognak talpad alatt,
hunyorgó emlékek közt lépkedsz,
hát ne akarj nyugalmat, nincs aki lásson,
nincs az az isten, aki kitalálna
ebből a huzatból, okádj hullócsillagot,
nőj föl a semmihez, ahogy még senki,
nevelj gyászvirágot, az idegekben feslő mérget,
és ha elmenekültek mind a megnyugvás zsoldosai,
a papírlelkűek, a kézfogógépek,
a Mennyország Intercity ostoba utasai,
a szarból világot építő tudósok,
akkor mi, élőhalottak köréd telepszünk,
borral, kesudióval kínálsz bennünket,
és énekelni kezdesz, mintha fényt kapott volna a tüdőd,
részvét villámlik át a nemlét termein,
szívünkben szürke rózsák nyílnak,
és soha többé nem születik senki.
