Katolikus temetésen voltam. Szomorú esemény. Egy barátnőm nagytatáját kísértük utolsó útjára. Szép kort élt meg, 94 évet.
Részvétnyilvánítások, a pap imát mondott, a kántor énekelt, halottas kocsi, a virágok egy külön kocsin, majd elindultunk a sír irányába. A sírhelynél a pap mondott még pár imát, a sírásók lehelyezték a koporsót, majd elföldelték Péter bácsit. Ráhelyezték a koszorúkat, a csokrokat. 32 perc. Ennyi volt az utolsó végtisztesség, az elhunyt búcsúztatása.
Másnap meg a szaladgálás maradt. Mit mondjak, borzalmasan magas árak vannak a katolikus egyháznál. Számla nélkül. Adó nélkül. Erről nem ők tehetnek, a szerbiai törvények szerint nem kell adózniuk.
A temetés biznisz, kegyelet ide vagy oda.
Az egyházadó az első pont. Ez egy önkéntes anyagi hozzájárulás. Papíron önkéntes, de a valóságban nagyon is kötelező. Az általános irányelv alapján ez az átlagkereset 0,5-1%-át teszi ki. Ha az elhunyt minden évben szorgalmasan eleget tett a kötelezettségének, akkor a hozzátartozóknak szerencséje van, ezt nem kell fizetniük. Ha nem szerepel a „nagykönyvben” a befizetés, akkor visszamenőleg több ezer, akár tízezer dináros összegről is beszélhetünk. Mindannyian hallottunk már olyan esetekről, ahol az atya nem volt hajlandó eltemetni valakit, mert „tartozása” volt az egyház felé. Anyósom kisnyugdíjas, 15000 dinárt kap. Amikor atyánknak 2000 dinárt adott, akkor csak fél évre írta be az adományt, mondta neki, hogy spóroljon, még egy ezrest igazán fizethetne…
Következik a sírhely. Ha van, akkor a bérletet kell fizetni, ami helységenként különbözik. Éves bérleti díja személyenként 300 – 1000 dinárig terjed. A temetők egyes helyeken az egyház, máshol pedig a helyi közösségek, kommunális vállalatok hatáskörébe tartoznak.
A kápolna használatáért külön kell fizetni. Fejlettebb településeken van WC, mosdó, fűtés, kávéfőzésre külön helyiség, ki is takarítanak. Fejletlenebbeknél se WC, se fűtés, se takarítás. Az árakon ez azonban nem tükröződik.
A lélekharang megszólalásának is külön árjegyzéke van. Nem mindegy, hogy hány verset húznak naponta. A pap „kiszállásáért”, a búcsúbeszéd megtartásáért is fizetni kell, valamint a kántor sem ingyen végzi munkáját.
Akkor még nem is beszéltünk a következőkről: a halott szállítása, a koporsó, a szemfedél, a ravatalozás, a felirat, a gyászlap, a kereszt, a zsebkendők, a gyászszalag, a sírásók, a virágok, a gyertyák, a szenteltvíz, a gyászjelentés, a gyászmise, a műemlék állítása, a kőfaragó munkadíja… Pogácsa, kávé a halotti toron. 1000 euró nem elég…
Jártam már temetésen, ahol a gyászhuszárok matt részegek voltak, tiszteletlenül viselkedtek, mindenki azt figyelte, hogy mikor fog egyikük beleesni a sírba. Sajnos, az ott élőknek nincs módjuk másik temetkezési vállalathoz fordulniuk, ők az egyedüliek a kisvárosban.
Az egyházi temetés nem kötelező, mint ahogy az egyházhoz tartozni sem kötelező. Nem azt mondom, hogy a jövedelemből lehetőségeinkhez mérten nem adakozhatunk az egyház javára, de: egy becsületes, istenhívő, jólelkű, másokon segíteni akaró pap ne ezzel fogadja a híveket! Ne a pénz legyen az első! Ne a piszkos anyagiak. A papi élet sajnos egyre inkább a pénznek van alárendelve. Etikus dolog az ilyen? Valójában, semmi sincs ingyen. A temetés is egy szolgáltatás. A fodrász sem nyír meg ingyen, a sörért is fizetni kell a pincérnek.
Meghalni sem olcsó dolog.
Minden ember azonban megérdemli a méltóságteljes temetést.
Méltatlan bánásmód a szabadkai Pogrebno vállalatnál
Nagyon szomorú az, amikor egy szülő temetését kell rendezni, amikor megadhatnánk egy méltó utolsó búcsút egy édesapának, aki felnevelt. Manapság már Szabadkáról sajnos minden családból sokan külföldre költöztek, mint mi is, ezért a temetés időpontja nagyon is fontos tényező. Közösen a szűk családdal egy délutáni időpontban egyeztünk ki, hogy a határon lévő szigorított okmányellenőrzések miatt, mindenki időben ide tudjon érni.
