Pontosan hány készüléket, mennyi pénzért és ami a legfontosabb, biztonságos, jól működő lélegeztetőgépeket vett-e Szerbia a koronavírus-járvány alatt? Ezzel a témával foglalkozott Rodoljub Šabić ügyvéd, a közhasznú információ egykori biztosa a Peščanik véleményportálon megjelent szövegében.
„Már maga a gondolat is borzalmas, hogy mi esetleg pénzt akartunk lopni a lélegeztetőgépekből. Azok, akik ezt gondolják vagy erre utalnak, nem akarnak jót saját országuknak, ugyanis olyan helyzetben vagyunk, amelyben más országok a biztonsági szolgálataikon keresztül tudnak lélegeztetőgépekhez jutni. Ha ma választani akarnak a teljesen szabályos közbeszerzési eljárás és az életmentés között, mi az életek megmentését választottuk.”, idézte az ügyvéd a kormányfő nyilatkozatát, amelyet a Pink TV-nek adott, ahol rögtön hozzátette, „a rendkívüli állapot elmúltával azonnal elszámolunk a polgároknak a beszerzésekről, és arról, mennyi pénzt költöttünk”.
Amellett, hogy szembeötlő, hogy a kormányfő szinte rosszindulatúan kizárja azokat, akik érdeklődnek („nem akarnak jót saját országuknak”), az egész lélegeztetőgépes „történet” épp tőle, Ana Brnabićtól indult, amikor kijelentette, hogy „a lélegeztetőgépek száma államtitoknak számít”, írja Šabić – majd ezt a kijelentést követte Aleksandar Vučić nyilatkozata, amikor kvázi titkot árult el azzal, hogy elmondta, 1008 ilyen gép van a szerbiai kórházakban, 573 új érkezett az országba, még 2200-at vettek, ami akkor még nem volt Szerbiában. Majd az SNS-es köztársasági parlamenti frakció vezetője, Aleksandar Martinović azt mondta, 3967 lélegeztetőgépet vett a kormány, ebből 585 érkezett meg. A hatalom és az SNS másik magas rangú tisztségviselője, Marija Obradović újabb számokat közölt, mondandójának a lényege, hogy „Vučić elnök és a kormány igazán emberfeletti harcának köszönhetően” 4000 lélegeztetőgépet vettünk, amiből várhatóan 1500-at szállítanak le, a hiányzó mennyiség árát pedig visszakapja az állam.
Šabić úgy fogalmaz, hogy mindezt összevetve nehéz nem úgy érezni, hogy ezek a számok inkább azért vannak, hogy zavart okozzanak, mintsem tájékoztatás céljából hangzottak el, ugyanis a közvélemény gyakorlatilag semmit sem tud.
– Hány lélegeztetőgépünk volt a COVID–19 járvány előtt? Most hány van? Mennyit vettünk a járvány ideje alatt? Hányat szállítottak le? Mennyi közpénzt költöttek erre? Mit tudunk az árakról, a beszerzés további körülményeiről, különös tekintettel a gépek minőségére? Valóban „emberéleteket mentettek”, ahogyan a miniszterelnök mondta (miközben több tíz, de lehet, hogy néhány száz millió eurót költöttek el)? Vagy ennek a kijelentésnek nincs is valóságalapja? Milyen színben tűnteti fel a fent leírtakat Zlatibor Lončar egészségügyi miniszter azon kijelentése, hogy „a koronavírus miatt egy nap során a legtöbb lélegeztetőgépre szoruló betegek száma 147 volt, a járvány kihirdetése napján 408 szabad lélegeztetőgépünk volt”! – kérdez az egykori biztos.
Akkor mivel magyarázható több ezer új megvásárlása?, teszi fel a végső kérdést Šabić.
– Számos fontos kérdésre nincs megbízható válasz. A közvéleménynek, Szerbia polgárainak viszont joga van a válaszokra, az ő pénzükről van szó. Semmi furcsa nincs abban, ha elvárják, hogy lássák a számokat, az elszámolást. És ez, a minden körülmények között normális elvárás még erősebbé vált a világjárvány tragikus körülményei között. De ha nincs elszámolás, vagy valami gyanúsnak, illetve kétesnek tűnik, akkor normális, hogy olyan reakciókat vált ki, amilyeneket most látunk a legszűkebb környezetünkben is – írja Šabić, aki szerint nemhogy nincs elszámolás, de most a miniszterelnök és a kormány is hallgat.
És ha most inkább a csendbe burkolódznak, akkor a „borzalmas” és a „nem akarnak jót saját országuknak” éppen rájuk kellene, hogy vonatkozzon, véli az úgyvéd.
A teljes írást ezen a linken olvashatják.
„Álljunk vigyázzba Željko Mitrović előtt?”
Dejan Žujović pulmológus a világjárvány kezdetén is beszélt a szerbiai egészségügy helyzetéről, akkor azt mondta, nincs elég lélegeztetőgép az országban, nem vagyunk kellőképp felkészülve egy nagyobb járványra. Az elmúlt hónapok alatt az egyik belgrádi COVID-kórházban, a Dragiša Mišović Klinikai Központban dolgozott, ahol maga is átesett a betegségen. A Nova.rs portálnak beszélt a tapasztalatairól, arról is, hogy szerinte mennyibe segítette az állam az egészségügyi dolgozók munkáját.
– Az egészségügyben dolgozók egy olyan szinuszgörbét írtak le, ahol a sárba tiportakból hősök lettek, majd újra visszakerültek a sárba. Ami a hatalmat illeti – soha jobban nem voltak. Az utolsó beszélgetésünk során felmerült a kérdés, van-e elég lélegeztetőgépünk. Az interjút követően szétcincált a bulvársajtó. És mi lett a járvány alatt a fő sztori? Az ember be akart ülni a repülőbe, hogy hozzon lélegeztetőgépeket. Tehát, nem volt elegendő számú belőlük, igazam volt. Nem ez a lényege a történetnek, hanem az, hogy kitől szerzed be azt a gépet, mennyibe kerül az. Az egészségügyi kellékek beszerzése nem transzparens módon történt az elmúlt három hónap alatt – nyilatkozta a tüdőgyógyász, aki szerint az orvosok nem mernek beszélni arról, hogy milyen a helyzet az egészségügyben, az intézményvezetők tiltják is a nyilatkozatadást, elbocsátással fenyegetik őket. Fegyvertelenül küldték őket a „háborúba”, mondja.
– Ha csendben vagy, jó vagy. Ha nem adok maszkot és egy lázas beteghez küldelek, akkor is hallgatnod kell. És akkor megjelenik a nép legnagyobb fia és azt mondja: arra számítunk, hogy ők meghalnak, mi ruháztunk be beléjük, úgy ahogy a katonákba, a rendőrökbe. Igen, aranyom, de a katonát nem küldöd puska nélkül a csatatérre, az orvost sem kellene megfelelő felszerelés nélkül a beteg elé. Nekünk semmink sem volt – mesélt Žujović doktor a járvány eleji helyzetről.
A pulmológus szerint az orvosokat egyszerűen megalázzák a politikai reklámjaikban.
– Mi törődünk az orvosokkal. Hé, mester, te mióta törődsz? Nekem Željko Mitrovićra kell várnom, hogy arcmaszkot hozzon, az orvosoknak vigyázzba kell állniuk előtte? Tudja, mennyibe kerül egy arcmaszk – egy euró. Felmehetünk az AliExpressre és megrendelhetjük. Ez az ország vehetett volna 100 ezer arcmaszkot. Miért nem tette meg? A szájmaszk beszerzési ára, megint az AliExpressről beszélek, fél euró. Öt millió szájmaszkot tartalmazó humanitárius segélyt kaptunk, azok a maszkok a gyógyszertárakban kötöttek ki, 120 dináros áron. Ön szerint az emberek ezt meg tudják venni? Hova megy, kit illet meg a különbség? – teszi fel a kérdés Žujović doktor.
A teljes beszélgetésről itt olvashatnak és nézhetik meg.
Boško küldetése
Azon túl, hogy 11 napig éhségsztrájkolt a parlament épülete előtt, sokaknak nem világos, mit ért el ezzel, pontosan mik voltak a követelései Boško Obradovićnak, a Dveri elnökének. A Danas napilap szerkesztőségi kommentárban próbálta megfejteni, mi volt az értelme, milyen következményei lehetnek Obradović éhségsztrájkjának.
Az elején leszögezik, a Dveri elnökének ismertséget hozott a tiltakozás, talán ő pillanatnyilag a legismertebb ellenzéki politikus.
– Ennek ellenére felvetődik a kérdés, mit ér az ismertség, az akciók, amelyek következményeként Obradović elveszítette a pártját, mivel sok alapítótag elhagyta a Dverit, ha ezeknek nem lesz kézzel fogható politikai súlya, amit képviselőkben és képviselői helyekben lehet majd mérni.
Amennyiben Obradović kitart a június 21-i választáok bojkottja mellett, mint ahogyan azt továbbra is állítja, azt az ismertséget valószínűleg egy gyorsan kiírt rendkívüli választásra „tartogatja”. Mert az egyedüli, akit a mostani parlamenti képviselők közül a parlamenti mandátuma határozott meg politikailag – ugyanúgy, ahogyan régen Vojislav Šešeljt –, az éppen Boško Obradović.
De Šešeljtől eltérően Obradović képes taktikai lépéseket is hozni, de úgy tűnik, semmilyen stratégiája sincs.
Mert, amikor sikerül saját eredményével – az éhezéssel – olyan helyzetbe hozni magát, hogy ő legyen az ellenzék legfontosabb sztorija Vučić választási kampányával szemben, akkor valamilyen célt is el kellene érnie. Például azt, hogy bebizonyítja, mennyire üres és értelmetlen a hatalom kampánya, mivel nincs is ellenfelük, nem áll velük szemben egyetlen politikai szervezet sem, amely úgy-ahogy egyenrangúan fel tudná velük venni a versenyt – vélik a Danasnál, továbbá kiemelik, egy igazán hosszú és embert próbáló, de mindenképp erőteljes akcióhoz egy mindenki számára érthető követelése kell, hogy legyen a sztrájknak.
– Ha ez a követelés az, hogy halasszák el a június 21-ére kiírt választásokat, bármennyire is jogilag megalapozatlan ez, akkor Obradovićnak készen kellene állnia arra, hogy legalább a választás napjáig – június 21-ig – folytassa az éhségsztrájkot. Ha végig csinálja azt a, ahogyan ő fogalmazott, kicsit komolyabb keresztény böjtöt.
Így viszont, hogy a 10 nap mindegyikén megváltoztatta követelésit, újakat tett hozzájuk, attól kezdve, hogy a pátriárkával akar beszélni, majd az RTS-es 60 perces műsor követeléséig, Obradovićnak sikerült a „küldetését” ésszerű időkereteken belül befejezni. De nem szerezte meg az összes politikai pontot, amit lehetett volna, ha már belekezdett ebbe. Az a magyarázat, hogy azért fejezi be a sztrájkot, mert teljesítette a küldetését, sikerült rámutatnia a Szerbiában uralkodó nem demokratikus állapotokra, olyan mintha megállt volna félúton.
Az út másik fele az lett volna, ha kitart mindaddig, amíg ez az állapot nem változik meg. De bármennyire is kiröhögik egyesek Obradovićot azért, mert abbahagyta a sztrájkot, kellemetlenül érzik magukat akkor, amikor eszükbe jut, mi lett a vége Tomislav Nikolić éhségsztrájkjának.
Az is igaz, hogy Nikolićot meglátogatta Boris Tadić, meg Milan Beko is, Obradovićot viszont Đilason és a szövetségesein kívül senki sem.
De Nikolićot egy évvel később köztársasági elnökké választották. Hogy mi történik majd Obradovićtyal, meglátjuk – írják a napilapnál.
A kommentárt eredetiben itt olvashatják.
Nyitókép: N1/Axel Heimken/Pool via REUTER
