Szerbiát, ha nem lenne, kitalálni sem lehetne, annyira hihetetlennek tűnne. És nem jelent vigaszt, hogy a környéken van még néhány ilyen, legalábbis, hm… furcsa ország. Az legyen azon országok állampolgárainak gondja.

Nekünk itt van Szerbia.

Ahol egy kellemes, ámbár kissé szeles, karantén utáni vasárnapon érkezett a hír, hogy bizonyos Kapetan Dragan kinyilatkozta: azon a véleményen van, hogy szabadon kellene bocsátani Zoran Dinđić kormányfő gyilkosait, akik jelenleg negyvenéves börtönbüntetésüket töltik. „Személyes garanciákat vállalok, hogy Milorad Ulemek és Zvezdan Jovanović feltételesen szabadlábra kerülhessen. Kezeskedem értük. Az lenne a helyes, ha az életük utolsó harmadát szabadlábon tölthetnék, és hogy azt, hogy szerb egyenruhát viseltek, a javukra írják, és ne hátrányuk származzon belőle!” – mondta bele a szerb bulvársajtóba ez a „kapitány”, aki szerint „végső ideje, hogy tizenhat-tizenhét év után ezek az emberek szabadlábra kerüljenek”. Elvégre „harcoltak ők a siptárok, az usztasák, a baliják és a NATO ellen is”.

Mintha egy durva retro film pörögne. Siptárok? Usztasák? Baliják? Kapetan Dragan? Milorad Ulemek Legija és Zvezdan Jovanović Zmija?  Aki képes az emlékezetében régebbi dolgokat is felidézni, mint a múlt heti bevásárlás, annak háborúk, halottak, civilek ellen elkövetett atrocitások jutnak az eszébe, meg olyan képsorok, amelyeken mindenféle félvilági alakok parádéznak részben a képernyőkön, politikusokkal, részben a belgrádi alvilági körökben, ahhoz a miliőhöz méltó arcokkal.

Rossz emlékű idők voltak, amelyekben ezek a figurák élet és halál urai lehettek.

Ez a bizonyos Kapetan Dragan valójában egy Dragan Vasiljković nevű fickó, aki tinédzserkorában költözött Ausztráliába, ahol állampolgárságot is kapott. Egy ideig az ausztrál hadseregben szolgált, majd katonai kiképzőként járt Afrikában és Dél-Amerikában – csupa olyan helyen, ahol a múlt század nyolcvanas éveiben lehetett a zavarosban halászni. Akinek egy csepp kétsége is van az erkölcsi mércéit illetően: ezt az embert az 1980-as években nyilvánosház működtetése miatt ítélték el Ausztráliában. Ezután 1988-ban Szerbiába költözött, ahol nagyon gyorsan kapcsolatba került az Állambiztonsági Hivatallal (Služba državne bezbednosti) meg egy magához hasonló figurával, bizonyos Franko Simatović Frenkivel (éppen folyik ellene a megismételt eljárás a hágai bíróságon, a vádpontok szerint emberiesség elleni bűncselekményekben, a háborús szokásjogok megsértésében, civilek elüldözésében, gyilkosságokban, deportálásokban és egyebekben vett részt, vagy rendelte el ezeket), majd átvette az akkor újonnan létrehozott alakulat, a vörössapkások nevet viselő kommandó vezetését. Ez a társaság a horvátországi Krajinai Szerb Köztársaság területén ügyködött a kilencvenes évek elején a költői „knindzsák” néven. Hadifoglyok kínzása, meggyilkolása, civil lakosság elüldözése, válogatott mocskos ténykedés fűződik a nevükhöz. És igen, kedves Olvasó, nagyon jól dereng, ennek a díszes kompániának volt a tagja Milorad Ulemek Legija és Zvezdan Jovanović Zmija is.

Amikor a horvátországi harcterek elcsitultak, tevékenységük újabb színhelye Bosznia lett, ahol legalább ekkora vehemenciával vetették magukat a jól jövedelmező rablásba és mindabba, amiről ma már csak háborús bűnökként beszélünk, eufemisztikusan megfogalmazva a borzalmak válogatott tárházát. Amikor ott is vége lett a „bulinak”, a vörössapkások visszatértek Szerbiába, hogy az Állambiztonsági Hivatal különleges osztagává váljanak (Jedinica za specijalne operacije, JSO).

Ekkortájt már az a bizonyos Legija volt a társaság vezetője… Sokat lehetett tudni a legális és illegális tevékenységükről, még többet sejteni, de egészségügyi kockázata volt annak, ha ezt valaki firtatni kezdte. Olyannyira, hogy még a 2000. október 5-i hatalomváltást is gond nélkül élte túl az egység.

Csak hát aztán a fiúk elkezdtek gyanakodni, hogy az új hatalom esetleg nem tart majd igényt a „szolgálataikra”, netán még a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűnök felderítésére szakosodott Hágai Nemzetközi Törvényszéknek is kiszolgáltatja őket… Állítólag ezért ölték meg Zoran Đinđićet. Legalábbis így szól a fáma.

A volt kormányfő meggyilkolását követően zajlott bírósági eljárás hemzsegett a finoman szólva is kínos pillanatoktól. Nagyon sok dologra nem derült fény. Például arra sem, hogy az akkori hatalmi és ellenzéki politikusok közül ki támogatta és ki segítette tevőlegesen is annak az embernek a brutális kivégzését, aki talán kivezethette volna ezt az országot a mocsárból, amelybe több évtizede beleragadt. Mi több, voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, meg is úszhatják…

Aztán a bíróságok csak összeszedték magukat, kiszabták a maximális, negyvenesztendei börtönbüntetést Legijára és Zmijára (akit újabban a szerb sajtó a lényegesen kedveskedőbb Zveki becenévvel illet valami furcsa oknál fogva…). S ugyan voltak arra irányuló kísérletek, hogy a gyilkosokat valamiféle nemzeti hősökké „sminkeljék”, azért ők mégiscsak börtönben ülnek.

És most jön ez a fickó, ez a Dragan „kapitány”, hogy ez így nem jó. Aki ugyancsak most szabadult, merthogy Horvátországban tizenhárom és fél év börtönbüntetésre ítélték – el nem hinnék: háborús bűncselekmények elkövetése miatt. Jogerősen. Csak éppen már leülte (igaz, az említett idő zömét egy ausztrál kiadatási börtönben, de mégis rács mögött). És nem elég, hogy körbeturnézza a sajtót a morbid ötleteivel: azt is bejelentette, hogy indul a választásokon. „Megígértem a szerbeknek, akiket a börtönökben hagytam, akiket születésük okán ítéltek el, akik ellen egyetlen bizonyíték sincs, hogy én leszek a hangjuk” – mondta választási programjáról ez a sajátos figura.

Na mármost, ha ez az ország megengedi magának, hogy háborús nyerészkedők, háborús bűncselekményekkel legalábbis alapos okkal gyanúsítható emberek irányítsák, akkor tényleg nem marad más hátra, mint hogy az utolsó eloltsa a villanyt.

Az az ember, aki még mindig nem számolt el tizenhat ember halálával (ennyien haltak meg a Szerbiai Rádió-Televízió épületének bombázásakor, amikor Aleksandar Vućić volt a tájékoztatási miniszter, aki munkára kötelezte őket abban az épületben, amelyről akkor már tudni lehetett: a NATO legitim célpontnak tekinti), éppen egy újabb, mindent elsöprő választási győzelemre készül. A magyar kormány tagjai és a vajdasági magyar politikusok hathatós támogatásával. Nyerni fog, természetesen, minden jel arra utal, még az sem igazán kérdéses, hogy mennyire.

Nagyon.

És talán ez a Dragan „kapitány” is a hatalmi koalíció tagja lesz. Elvégre célja „segíteni a kormányt” abban, hogy megvédje a szerbeket világszerte.

Miközben nekünk marad a szégyen.

Meg talán a remény, hogy legalább a jogerősen elítéltek rács mögött maradnak.