Minap érkezett a hír, hogy az első világháborút lezáró fegyverletétel napja alkalmából a szerb kormány sajtószolgálata által szétküldött szerb ramonda virágot mintázó jelvényeket a kormány ajánlására a hírolvasóknak, a műsorvezetőknek és a helyszíni tudósítóknak viselniük kellene ezen a napon, ezért kérik a média tisztességes és kevésbé tisztességes képviselőit, hogy szíveskedjenek aznap látható helyre kitűzni ezt a jelvényt.
Oké, emberek, értem én a dörgést, a szerb kormány az adófizetők pénzén berendelt egy csomó kitűzőt, s most valakire rá kell sózni, s ha már ez van, akkor a politikusok mellett miért is ne az újságírók legyenek azok, akiknek egy napig ezzel a jelvénnyel (kizárólag jól látható helyre kitűzve, nem pedig a dzseki alatt, szégyenkezve!) kell rohanniuk az egyik megemlékezésről a másikra, vagy pedig a reflektorok fényében egyfajta agyhalottként beolvasniuk a virtuális valóságban élő miniszterelnököt dicsőítő lózungokat.
A kérdéses virágra ráguglizva egyébként a következőket olvashatja az a firkász, aki tudni szeretné, hogy a változatosság kedvéért éppen milyen jelképet kell viselnie november 11-én, csakis azért, mert valaki képtelen eladni egy csomó jelvényt a belgrádi ócskapiacon:
A szerb ramonda, latinul Ramonda nathaliae több értelemben is a szerb nép egyfajta szimbóluma. Főnixvirágnak is nevezik, mivel miután teljesen kiszárad, egy kis öntözéssel újjáéleszthető, ahogyan a szerb hadsereg is a hamvaiból feltámadt az első világháborúban. Az elnevezését Natalija Obrenović királynőről kapta, s már évmilliók óta fellelhető a térségünkben. Kelet-Szerbiában és a Kajmakčalan hegységben nő, ahol is a szerb hadsereg Živojin Mišić vajda vezetésével a bolgárok ellen kemény csatákat vívott 1916 szeptemberében, amivel megteremtette a szaloniki front áttörésének az előfeltételeit. Lényegében ez volt a szerb hadsereg első győzelme az 1915/1916-os visszavonulásuk után. Ennyit a botanikáról és a történelemről. Első hallásra a virágot még a szerb (és a vajdasági magyar) újságírók egyfajta szimbólumaként is lehetne értelmezni, mert ahogyan a szerb ramonda újjáéled a megöntözése után, úgy a jobb sorsra érdemes szerb és vajdmagy újságíró is kivirul a havi éhbérének a kézhez vevését követően, viszont akaratlanul is felvetődik a kérdés, hogy miért kell a november 11-én esedékes megemlékezésekről beszámoló sajtómunkásokra is ráerőltetni egy olyan jelképet, amely kapcsán fogadni merek, hogy eredetéről még a szerb kollégák jó része is legfeljebb a napokban, a Wikipédiát böngészve értesült, a vajdasági magyar újságírókról és politikusokról nem is beszélve, mert ugye a magyarok az 1918-as fegyverletételt után vesztes félként bűnhődtek, s egyáltalán nem kell mélyen magyar érzelműnek lenni ahhoz, hogy e jelkép viselése erre a kolosszális történelmi csapásra emlékeztessen bennünket. Különben is az újságíró feladata nem az, hogy különböző jelképeket viselve grasszáljon ezeken az ünnepségeken, hanem az, hogy beszámoljon róluk. A vajdasági magyarság érdekvédőiként tetszelgő politikusaink pedig, amennyiben úgy érzik, hogy ez jólesik nekik, akkor azt tűznek ki magukra, amit csak akarnak. Mert valamiért az a sanda gyanúm, hogy ez a kitűzősdi is lényegében arról szól, hogy a hatalmon lévő kormány megmutassa, hogy a házban ki viseli a nadrágot, s legközelebb ha valamelyik belgrádi, túl sok szabadidővel rendelkező kormánytisztviselőnek épp olyan kedve van, akkor bohócruhába öltözteti az ünneplő sereget. Különben is, a Tanyaszínháznak az idén bemutatott színdarabjából idézve: „Ne nézd a múltat, mert seggel mész a jövőbe.” Ez utóbbi pedig, mint ahogyan kisezerszer bebizonyosodott, igencsak drága móka tud lenni egy nemzet és egy közösség életében.
